What is love? (2.)

     Azt a maradék fél órát a teremben töltöm, s olvasom tovább a könyvet. Figyelmem viszont nem köti le a folyamatos történés, sokkal inkább a Zitaóval folytatott beszélgetésen jár az eszem. Nem tudom elhinni, hogy megtörtént. Nem tudom elhinni, hogy valakinek beszéltem arról, ami belülről marcangol.

     Becsengetnek a kilencedik órára, ami gyógytestnevelés. Nagyon szeretem a gyógytestnevelést, egyrészt azért, mert nem kell a rendes testnevelés órákon részt vennem, másrészt azért, mert mindig megnyugtatnak az erősítő feladatok. Erősítés közben néha elfelejtem, hogy utálnak az osztálytársaim.

     A mostani órán megmértek bennünket. Először a magasságot, majd a súlyt. Százhatvankettő centiméter vagyok, ötvennyolc kilógrammal. A súlyom nagyon sok. Még hogy nem vagyok dagadt. Utálok ilyen lenni.

     Az óra után gyors átöltözés után lassan hagyom el az iskola épületét. Utam egy, az iskolához közeli kávézóhoz vezet. Általában iskola után meglátogatom az üzletet, mert az az egyetlen hely, ahol nyugalmam lelem, senki sem szól hozzám, senki sem piszkál. A kávézó helyisége nem olyan nagy, s sosincs tele. Többnyire visszatérő vendégek vannak, néha-néha van egy-egy új betérő.

     Most sincsenek sokan, alig akad pár ember. A kedves kiszolgáló lánytól kérek egy narancs levet, majd miután kikapom, a megszokott helyemre sétálok, ami az ablak mellett van. Kihúzom a széket, s leülök. 

     A táskámból előveszem a könyvem, majd kinyitom, s miközben iszogatom az italt, odafigyelve olvasok. A zaj kicsi, ezért jobban oda tudok figyelni a sorokra. A könyv nagyon érdekesnek bizonyul, s bár még nem értek sok mindent a történésből, mert az elejénél vagyok, olvasom tovább. 

     Fél óra után a könyvet összecsukom, beteszem a táskámba, majd felállok és betolom a széket. A poharat a pulthoz viszem, s illedelmesen megköszönöm az italt. 

     Az utam a lakásunkhoz közeli könyvesboltba visz, ahol én vagyok az egyedüli látogató.

     Nagyon szeretek a könyvek között sétálgatni, szeretem az illatukat. 

     Azt is szeretem a könyvekben, hogy ők foglalkoztatnak, kedvesek, s bár ezek a tulajdonságok nem illenek ezekhez a tárgyakhoz, mert nem élnek, én tényleg így gondolom. Mindegyik könyvnek külön története van, külön érzésekkel, mert hát ez a dolguk. Könyvnek, egy élettelen tárgynak lenni. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen jó lehet egy élettelen tárgynak lenni. Nem érezném a fájdalmat, nem kellene törődnöm az élettel, nem kellene vágyakoznom barátok iránt. Ülhetnék egy babaként valakinek a polcán, s csak néznék előre, pislogás, bármiféle mozgás nélkül. S talán még szeretnének is.  

     Sajnos, ez a rideg valóság, az a valóság, amibe beleragadtam. 

     Kisétálok a könyvesboltból, s a lakásunk felé veszem az irányt. 

***

     Még nincs otthon senki, mikor hazaérek.

     Egy pohár víz ivása után a szobámba megyek, ledobom  a táskám a franciaágyam mellé, majd lehuppanok a matracra.

    Mikor hazaérek, mindig relaxálok, s próbálok nem az aznapi történésekre gondolni, mert a vége általában sírással végződik. S én utálok sírni. Míg Londonban éltem, nem ismertem a sírás fogalmát.

    Felülök, hátam az ágy támlájának vetem. Az ágy melletti íróasztalomhoz nyúlok, s leveszem az asztallapról a füzeteim. Ölembe helyezem őket, s kikeresem az irodalmat. A kupacot ledobom az ágyam mellé, majd kinyitom a vázlatfüzetet, s megnézem az előző órai anyagot. 

     Mr. Huang azt mondta, hogy holnap röpdolgozat. Tanulnom kell, ha nem akarok rossz jegyet kapni.

     Olvasni kezdem a füzetet, viszont az anyag nem tud lekötni.

     Zitaóra gondolok, s a beszélgetésre, mely mély nyomot hagyott bennem.

   

*********************************************************************************

     Őrjítően lassan telnek a napok. Semmi sem változik.

     Ugyan úgy piszkálnak a testem miatt, a hátam mögött röhögnek rajtam. Azt hiszik, hogy nem veszem észre, mikor felém mutogatnak. Azt hiszik, hogy nem hallom, hogy nyíltan nevetnek rajtam.

     Egyetlen menedékem a gyógytesnevelés óra. Magam sem fogtam még fel, de elkezdtem beszélgetni a hozzám hasonló testalkatú lánnyal. A nevét még nem kérdeztem meg, de arra rájöttem, hogy koreai. Akkor szólított meg először, mikor pármunka volt, s nekem, meg neki sem volt párja. Kedves lánynak tűnik, viszont még egyikünk sem nyílt meg teljesen a másik felé. Remélem, hogy majd meg fog bízni bennem, és én is benne, s akkor majd jó barátnők leszünk. 

     Zitao szinte minden nap ott marad velem utolsó óra után pár percet. Sokszor megkér engem, hogy összegezzem a napomat, hogy hallhassa, változott-e valami az osztállyal kapcsolatban. El kell szomorítanom, mert mindig ugyan azt mondom. Semmi sem változik, nem ismernek, így ítélkeznek felettem. Merem remélni, hogy jövőre már benő a fejük lágya, s tiszta lappal kezdünk mindent. Annyira nem is hibáztatom őket, hiszen részben igazuk is van.

     Tao nagyon örül, mikor mondom neki, hogy találtam egy barátot. Mikor elújságolom neki, hogy ki ő, mondja, hogy őt is tanítja. Kérdezem, hogy szerinte milyen a természete, tényleg olyan kedves-e, mint amilyen a gyógytestnevelés közben szokott. De tanárom csak titokzatosan elmosolyodik, s azt mondja, hogy majd megismerem. Nyitnom kell felé.

     A napok hirtelen gyorsulnak. Eltelik a tavaszi szünet, mely csak négy napos volt, hétvégével együtt hat. 

     Szünetben nem csináltam mást az olvasáson kívül, csak ritkán mozdultam ki, akkor is csak azért, mert édesanyám boltba küldött. 

     Rossz visszatérni szünet után, hiszen nem javul a viszonyom osztálytársaimmal.

     Észreveszem, hogy kezdek megnyílni a lány felé, akit, mint kiderül, Hyunae-nak hívnak. Egyre több dolgot osztunk meg egymással, egyre több olyan dolog derül ki, mely közös bennünk. Ugyan azokat a k-pop bandákat szeretjük; ugyan olyan témájú könyveket olvasunk, meg alapból mind a ketten szeretünk olvasni; őt is piszkálják, de neki vannak más barátai, másik osztályokból.

     Igen, vonakodva bár, de megosztom vele a fájdalmamat. Kitálalok neki mindent az elmúlt négy hónappal kapcsolatban. Azért teszek ilyet, mert eljön az a pont, mikor megbízok benne. Mindent elmondok neki, az elejétől kezdve, a végét viszont nem tudtam. Nem tudom, hogy ennek az egész gúnyolódásnak lesz-e vége.  

    Zitaóval elég furcsa a viszonyom, persze jó értelemben. Már nem csak úgy beszélgetünk, mint a tanár a diákjával, hanem, mint barát a baráttal. Eszméletlen az a szimpátia, melyet felém mutat, el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire tud hatni az emberekre.

      Egyik beszélgetésünk végén van egy pont, mikor megijedek. Megijedek tőle, és saját magamtól is.

      Lelket önt belém, közben fogja kezeimet. Elhallgat, a szemkontantust viszont nem szakítja meg. Látom szemeiben a csillogást, a melegséget, a törődést. Már tekintetén látom, hogy mondani akar valamit. Valami olyat, ami számomra, de számára is lehetetlen. Mégis gondol rá, és ki akarja mondani.

     Ezt a gondolatot el is hessegetem, mert tudom, hogy butaság.

     Viszont, valami fellángol bennem. Egy ismeretlen, ijesztő, de mégis olyan érzés, ami melegséggel tölt el.

      Megrepedt szívem folyamatosan fel-fel gyullad, érzem, kezd összeforrni.

*********************************************************************************

     Kicsengetnek péntek, utolsó óráról.

     Osztálytársaim, mint egy csorda, úgy rohannak ki az ajtón. A székeket egyik sem rakja fel, pedig tantermi szabály. Kelletlenül bár, de én rakom fel az összes széket. Menjetek a francba. Ribanc népség.

     Közben érzem, hogy Zitao, aki a tanári asztalnál ül, engem néz.

- Nem kellene felraknod helyettük - szól hozzám. Felnézek rá, s egy apró mosolyfélét mutatok felé.

- Viszont a székek nem rakják fel magukat - mondom, mikor az utolsó két széket is az asztalra helyezem. A tanterem végében álló magas szekrénysorhoz fordulok, s kiveszem belőle kabátom.

- Most nem tudok itt maradni veled, ne haragudj. Előbbre rakták az edzést - áll fel az asztaltól, félretolja könyveit és felrakja a széket. Kezébe fogja a könyveket, s megközelíti az ajtót. Wushu edzés. Megnézném egyszer.

- Semmi gond, menjen csak - mosolygok rá, s felveszem a kabátom. Április van, tavasz, de szél még mindig bután fúj.

- Töröld le a táblát, légyszíves. Hétfőn találkozunk. Vigyázz magadra.

    Mindig azt mondja, hogy vigyázzak magamra.

    Mire feleszmélek, már elhagyja a helyiséget.

    Összehúzom a kabát cipzárját, felrakom a fullcapemet a fejemre, s felveszem hátamra a táskát.

    Letörlöm a táblát, az ajtóból még egy utolsó pillantást vetek a helységre, és átlépem a küszöböt. Az ajtót becsukom magam után, s sétálni kezdek a sötét, kihalt folyosón.

***

     Megbeszéltem Hyunae-vel, hogy találkozunk az iskolához közeli kávézóban, mely már törzshelyemmé vált. Oda sietek, mert már így is tíz percet késtem.

     Berobbanok az ajtón, a bent levők figyelmét felkeltve, de egy pár pillanat múlva ismét maguk elé fordulnak. Barátnőmet a megszokott helyemen találom meg az ablak mellett, oda megyek.

- Szia. Bocsi, hogy késtem - vágódom le elé, előtte táskám leveszem a hátamról, s a szék mellé dobom. Belekavarok a tejeskávémba, amit ő kért ki nekem. Nem látszik, hogy mérges rám, csak kedvesen mosolyog.

- Semmi gond - intézi el ennyivel, s nagyot kortyol az előtte levő italból. - Na, mesélj, milyen volt a napod? - mosolya lehervad, együtt érző tekintettel néz rám, amit nagyon utálok.

     Ha tudtam volna, hogy az után, hogy elmondom neki a problémám, ilyen szemekkel néz rám, inkább befogom a szám.

- Tudod, a szokásos - kezdem, a kávét kavargatva, a szemébe nézve. - Ma meglepően nyugodtak voltak, nem is néztek rám, és nem is csúfoltak annyiszor - gondolkodom el.

- Na, ez már haladás! - lelkesedik, s megfogja az asztalon pihenő szabad kezem. - S most mesélj másról. Mi újság Zitaóval? - hangja egyre halkabb, szemei csillognak.

     Ezt sem kellett volna vele megosztanom.

- Ha az egy héttel ezelőttire gondolsz, ki kell hogy ábrándítsalak: az csak egy szikra volt, semmi több. - Kimérten beszélek.

- Szóval nem is kedveled? - szontyolodik el. Ahj, Hyunae.

- De, de kedvelem - mondom ki egy szuszra. - Viszont nem úgy, ahogy te gondolod. - Legalább is, azt hiszem. Elbizonytalanodok, de remélem, barátnőm nem veszi észre. - Ő csak a tanárom.

- Aha. - Szemöldökeit húzogatja.

- Menj a francba! - hajolok közelebb hozzá, s játékosan meglegyintem. - Most te mesélj! Mi van veled és Jihuval?

     Hyunae elújságolta, hogy még a szünetben, ami olyan két hete volt, megismerkedett egy sráccal. Ő is koreai származású, s ráadásul abba az iskolába jár, amiben mi, csak egyel feljebb. Még nem találkoztam vele, de a barátnőm által leírtak alapján jófej lehet. Alig várom, hogy bemutassa nekem.

     - Képzeld - kezdi suttogva, nagy, barna szemei csillognak. - Tegnap megcsókolt - motyogja, zavarba jön, s elpirul. Ledermedek a széken, sűrűn pislogok rá. Csendben szemezünk, látom rajta, hogy cikáznak fejében a gondolatok.

- Hiszen ez... - nagy levegőt veszek - ...csodálatos! Nagyon örülök nektek.

     Őszinte mosollyal nézek rá. Ő is elmosolyodik, meghatottan. Mind két kezem sajátjába veszi, s megszorítja azokat.

- Köszönöm, Dorothy - mondja ki a valódi nevem. Neki megengedtem, hogy a rendes nevemen szólítson.

     A telefonja csörögni kezd.

     Elengedi a kezem, belenyúl a zsebébe, s mikor elolvassa, hogy ki keresi, hatalmas vigyor kúszik az arcára. Felveszi, majd a füléhez emeli.

- Ő az? - kérdezem halkan. Bólint.

     Nem értem, hogy miről beszélgetnek, mert ugyebár mind a ketten koreaiak, s én nem értem a nyelvüket.

     - Dorothy, ne haragudj, most mennem kell - mondja, miután kinyomja a telefont, s feláll. - Elfelejtettem, hogy ma Jihu elhívott vacsorázni, és...

- Ne, ne mondj semmit. Inkább siess, nehogy lekéss a randiról.

- Köszönöm. Nagyon jó barát vagy - áll a székem mellé, egy puszit nyom az arcomra, int egyet mosolyogva és kisétált a kávézóból.

     Tudom, hogy jó barát vagyok. Csak szinte senki sem értékeli.

***

     Egymagamban iszogatom a kávém.

     Rendelek egy szelet sajttortát és narancslevet is a kávé után.

     Nem kéne ilyen egészségtelen cuccokkal tömnöm magam, de azért a sajttortának nem lehet ellenállni.

     Nem számolom, de szerintem egy órát biztos, hogy elüldögélek ott.

     Épp állnék fel az asztaltól, mikor megpillantom osztályfőnököm, amint besétált a kávézóba. Egyenesen a pulthoz megy, így nem vesz észre engem. Visszaülök a helyemre, s nézem, hogy mit csinál. Mikor a pultnak dől, épp felém fordulva, integetek neki. Elmosolyodik, mikor észrevesz. A kezébe fogja a kikért italt, s megközelíti az asztalt, ahol ülök.

     - Szia, Dorothy. Hát te? - ül le elém, barátnőm otthagyott poharát félretolja. - Nem mentél haza? - érdeklődve néz, eközben beleiszik az italába. Megrázom a fejem.

- Találkoztam Hyunae-vel. Ez volt egy órája. Azóta itt ülök és nézek ki a fejemből - támasztom meg tenyeremen az állam. - S ön, Mr. Huang? Mit keres itt?

     Végigmérem. Szőke haja csapzott, egy fehér trikót visel, s ahogy láttam, melegítőnadrágban és edzőcipőben van. Nincs rajta smink, s csak egy pár fülbevaló van a fülében.

- Épp edzésről jövök - dől hátra a székében, poharát leteszi, amiben ha jól látom, valamilyen gyümölcslé van.

- Egyszer megnézném, hogy hogyan wushuzik. - Meglepődök saját magamon. Ez a gondolat csak a fejemben fogalmazódott meg, akaratlanul csúszott ki. Zitao először meglepődik, majd egy szép mosolyt varázsol arcára, előtűnik fehér, hibátlan fogsora ajkai közül.

- Egyik pénteken elviszlek magammal, ha gondolod.

      Szeretem, mikor ennyire közvetlen.

- Rendben - mondom, bár hangom kissé bizonytalan.

     A karórájára néz.

- Öt óra van. - Jesszus, ilyen hamar elszaladt az idő? - Luxing, khm... Tudom, a tanárod vagyok, de...

     Elképzelésem sincs, hogy mit akar mondani. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, ő keresi a szavakat.      

     Miért nem mondja ki egyenesen, hogy mit akar? Egyáltalán mit akar mondani?

     - Az a helyzet, hogy egyedül élek, s nincs társaságom. Nem jönnél el hozzám, hogy beszélgessünk egy kicsit? - hadarja el egy szuszra. Először nem tudom értelmezni a mondatát, mert a kínai alapból gyors nyelv, Tao nyelve pedig úgy pörög, mint egy ventilátor. - Mármint, nem akarlak hozzám csalogatni, mint valami perverz, csak...

     Megint hadart volna, ha nem állítom le.

- Lassabban, Mr. Huang, mert nem értem. - Próbálom felvenni a "Nyugi, öcsi." ábrázatomat. - Nem vettem csalogatásnak. Szívesen elmegyek, ha már meghívott. Úgy is mind a ketten egyedül vagyunk - kacsintok rá mosolyogva.

     Eddig egyik tanáromnál sem voltam. Mi az, hogy egyedül él? Nincs barátnője? Hiszen... hiszen annyira jól néz ki! Biztos, hogy tapadnak rá a csajok.

     Megkönnyebbülten felsóhajt, s gyönyörű mosollyal néz.