Új ország, új iskola, új barátok, új élet.
Mindenki ennek az elvnek él, mikor először átlépi az iskola kapuját, vagy átrepül a határvonal felett. Mindenkinek az a vágya, hogy új életet kezdjen. Elszakad egy országból, átmegy egy másikba, és azt hiszi, hogy minden jobb lesz.
Sajnos, aki így gondolkodik, ki kell ábrándítanom, mert nem mindig olyan rózsás a helyzet, mint ahogy általában leírják a különböző történetekben. Engem nagyon utálhatnak az égiek, mert az új életem még az előzőnél is rosszabb. Szüleim azt hitték, hogy jobb lesz nekem, nekünk, mindannyiunknak.
Elhagytuk szülővárosunkat, Londont, hogy Kínába költözzünk, Qingdao-ba egy istenverte kis városba közel a tengerhez, ahol a házak többsége ugyan úgy néz ki, s ha közelebb kerülsz a parthoz, megőrülsz a rengeteg embertől. Én mondom, sokkal rosszabb, mint az általában esős London.
Szüleim beírattak a Shandong Qingdao No.47 középiskolába. Viszonylag közel van a lakáshoz, ahová beköltöztünk. Nagy harc volt, mire bekerültem abba az iskolába, de végül sikerült. A legnagyobb bánatomra. Félévkor érkeztem, tizedik évfolyamba. Már akkor éreztem a felém irányuló negatív energiát és gúnyt, amikor az igazgató benyitott az osztályterem ajtaján, és betolt maga előtt a helyiségbe.
Tíz fiú van, és huszonegy lány, velem együtt. A lányok vékonyak, úgy néznek ki, mint az anorexiások, lerágott csontok. Olyan hatást keltenek minden nap, mintha minden reggelt a szépségszalonban kezdenének. Ruhájuk márkás, szinte minden nap más ruhákat vesznek fel. Vitetik a seggüket az iskolába és onnan, anyuci, vagy apuci drága autójával. Majdnem az összes aktív párkapcsolati életet él, egy szintén jó módú fiúval. Az összes osztálytársam kínai, nem volt egy külföldi osztálytársuk sem. Eddig.
A lány osztálytársaimmal szemben én: nem vagyok vékony, karcsú. Felesleg bezzeg van rajtam. Combjaim vastagak, majdnem összeérnek. Ha testhez simuló pólót vennék fel, kitüremkedne minimálisan hájas hasam. Szerencsém van, hogy nem vagyok drasztikusan kövér, viszont mégis undorodom magamtól. Arcom egy picit telt, tokám is kicsi, de látszik. Nem hordok márkás ruhákat, nadrágom is csak kettő van, pólóm és pulóverom sincs sok, cipőt is csak egyet birtoklok. Fiús ruhákat hordok, sötétbarna hajam rövid, tépett, fiúsra nyírva. Családunknak nincs autója, gyalog teszem meg az húsz perces távot az iskolába és vissza. Nincs fiúm, s nem is lesz, nem is szeretnék. Csak egy molett, tizenhét éves, buta külföldi vagyok, aki belerondít az osztályba.
Különbözök tőlük. Ezért gúnyolnak, utálnak engem. Megkeserítik az életemet.
*********************************************************************************
Történelem óra. Az előző iskolában egyenesen utáltam, s nem is változott a véleményem. Viszont a tanár... az új tanárom maga a megtestesült csoda. Mikor megláttam és részt vettem az első óráján, életemben először éreztem azt, hogy megfogtam Isten lábát. S mikor megtudtam, hogy ő az osztályfőnököm, még meg is csókoltam az a lábat. Az előző történelem tanárom egy dagadt, szemüveges vén szatyor volt, viszont a mostani...
Huang ZiTao. Rettenetesen szép arccal áldotta meg a sors, nagyon helyes, jóképű. Bár, az orrán látszik, hogy esett már át plasztikai műtéten. Szemei igézőek, sötétbarnák, mindig kedvesen csillognak. Szemei alatt sötét karikák vannak, de ő azt mondta, hogy így született. Ajkai szépen íveltek, fehér fogsora hibátlan, mosolya az összes lány szívét megdobogtatja. Haja festett szőke, minden nap tökéletesen belőve.
Mintha csak egy koreai k-pop idolt látnék minden nap. Nagyon magas, és nagyon vékony, karcsú. Öltözködése, stílusa tetszik. Van olyan nap, amikor csak egy egyszerű inget és lábakhoz simuló fekete nadrágot visel, de van olyan nap is, amikor teljesen hétköznapi, színes ruhákban jelenik meg. Mindig fülbevalókat hord, összesen hat lyuk van a fülében.
Kedves, viszont szigorú is. Nagyon karizmatikus. Fiatal, huszonegy éves. Történelmet és irodalmat tanít, az két két nagy ellenségem.
Ebben az iskolában szinte az összes tanár nagyon fiatal. Elküldték a régieket, s helyettük jöttek ők. Jómódúak, jól öltözöttek, jól kinézőek, mint az osztályfőnököm.
*********************************************************************************
Becsengetnek csütörtök, utolsó órára, történelemre. Nem zavarja a csengő a többi osztálytársam, ugyan úgy beszélgetnek, üvöltöznek, mintha csak szünet lenne. Én a leghátsó padsor bal szélén ülök az ablak mellett, és olvasom az újonnan vett fantasy könyvem, kizárva a külvilágot. Úgy is mindig késik.
- Csend legyen! Az egész iskola tőletek zeng! - Ijedtemben összecsapom a puha kötésű könyvet és nézek az ajtó felé, egyenesen dühös tanáromra. Meglepően gyors volt ma. Zitao csak egy egyszerű inget és farmert visel. Haja felállítva, összekócolva, ezt a hajstílust szokta általában hordani. - Nem jutott el a tudatotokig, hogy már rég becsengettek?! Bezzeg a kicsengetés egyből meghalljátok! - sétál be bosszúsan, könyveit lecsapja a tanári asztalra.
Kényelmetlenül érzem magam, és megbánó arccal nézek felé, pedig nem is én hangoskodtam. Lehajtom a fejem és elteszem a hátitáskámba a könyvet, s felállok, követve társaim példáját. Ezek miatt az idióták miatt kell ráhúzni öt percet az órákra. Jó lenne, ha már megjönne az eszük tizenhat éves létükre.
Leülünk a helyünkre. Remélem ma nem fogunk felelni. Nem tanultam semmit. Mr. Huang, vagy ahogy én szoktam hívni gondolatban Zitao, vagy Tao, kihúzza a puha, kipárnázott tanári széket és leül. Feltűri ingének ujjait, kigombolja a felső két gombot a nyakánál, könyökeire támaszkodik, s idegesen beletúrt egyik jobb kezével hajába. Kinyitja a történelem könyvét, majd a naplót is. Előszed tolltartójából egy tollat és írni kezd a naplóba.
- Van hiányzótok? - kérdezi egy nagy sóhaj kíséretében. Az első padban ülők felsorolnak hat tanulót, Tao pedig serényen írja be a neveket. - Ma is fogunk felelni, nehogy azt higgyétek, hogy csak azért, mert hetedik óra van, nem kérem számon a múlt órai anyagot.
Elégedetlenül morrannak fel osztálytársaim. Kicsivel lecsúszok a széken, és csendben arcomat a tenyereimbe temetem. Ne, csak ne engem.
Csend vesz körbe minket. Ijesztő, fojtogató csend. Mindig ez szokott lenni, majdnem minden óra előtt. Nem merek felnézni, magamban imádkozom, hogy ne én legyek a kiválasztott páciens. Úgy is van már egy egyesem, nem akarok még egyet kapni. Anyáék le fognak ütni.
Egy hatalmasat sóhajtok, amikor az egyik fiú osztálytársam nevét mondja. Pár másodpercre a falra szegezem a tekintetem, s teljesen lecsúszok a széken. Ezt megúsztam.
A fiú - ő az egyetlen, aki úgy szól hozzám, hogy nem használ gúnyszavat -, direkt húzza az időt, csigalassúsággal keresi a táskájában ellenőrzőjét. Zitao idegesen dobol az ujjaival, másik kezével haját birizgálja folyamatosan. Mindig ezt csinálja, amikor ideges. Végre meglesz az ellenőrző, majd azzal, és a füzetével együtt indul meg a tanári asztal felé. A további történéseket nem követem nyomon.
Tudom, hogy az a fiú mindig tanul, a feleléssel elmegy vagy tíz perc, Tao pedig sosem szakítja félbe, mindig elégedetten bólogat.
Előveszem a táskámból az Ikonok című könyvet, ami annyira nem is fantasy, de mégis megfog. Már csak a borítója miatt is. Kinyitom ott, ahol egy kis szamárfület hajtottam a lapra, majd olvasni kezdek, kizárva felelő osztálytársam hangját.
Ahj, basszus. Nem tudom elképzelni az Ikonokat. Gépek lehet? Építmények? Űrhajók?
- Luxing!
Ijedten nézek fel a könyvből. Tao egyenesen felém néz, tekintete szigorú.
Osztálytársnőim kuncognak, nevetségesnek találják a helyzetet. Arcom felforrósodik, lehajtott fejjel hajtom be a lap szélét és csukom össze a vastag könyvet. Hát, jelenleg ennyit erről. - Nagyra értékelem, hogy te legalább szeretsz olvasni. De kérlek, ne az órán!
- Elnézést, Mr. Huang - hajtom meg a fejem bűnbánóan, egy pillanatra belenézek szemeibe, de
egyből lesütöm pislogóim. Ilyenkor nagyon ijesztő a tekintete.
- Folytathatod - hallom meg a hangját, s gondolom, a felelőhöz beszél.
Legalább ő nem a rendes nevemen szólít.
***
Az óra nagyon lassan telik el. Fogalmam sincs arról, hogy tanárunk mit magyaráz, és mit nem, úgy nézünk rá, mint valami elmeroggyant, el vagyunk fáradva. Az előttem ülő osztálytársam hátát bámulom, s mindenféle motívumot képzelek oda, ez a kedvenc elfoglaltságom, mikor nem érdekel az adott tanóra.
Megszólal a kicsengő, ez ébreszt fel álmodozásomból. Épp a utoljára elolvasott trilógia első részén agyalok, alig várom, hogy megvehessem a másodikat.
A diákok úgy pattannak fel a helyükről, mintha csak megcsípték volna őket. Mindenki felöltözik, magához veszi a táskáját, köszön a tanárnak, s már ott sincsenek.
Király. Nekem még lesz egy lyukas órám.
Összecsukom a tankönyvet és a füzetet, behúzom a tolltartóm cipzárját és beteszem őket hátitáskámba. Előszedem a padból a könyvem, kinyitom, s belemélyedek a sorokba.
- Mit olvasol? - a kérdés váratlanul ér. Felkapva a fejem meglátom Zitaót, a mellettem levő széken ül, s érdeklődve figyel. Erősen beleharapok az ajkamba, s felidézem az óra kezdetét, mikor is az miatt a könyv miatt szólt rám.
Beszéd helyett inkább felmutatom neki a borítót. Miért jött ide? Neki nem kéne elmennie? Nem lesz több órája? Finoman kiveszi ujjaim közül a könyvet, én pedig hagyom. Megnézi a hátulját. Szemöldökeit ráncolja, ajkait összepréseli.
- Ez angolul van - állapítja meg. Úgy is tökéletesen tud angolul ő is. - Hm, érdekes. El tudnád mondani, hogy miről is szól? Kicsit bővebben? - adja vissza a kezembe a könyvet. Megrázom a fejem.
- Nem. Még csak most kezdtem bele - mondom halkan.
- Te mindig ilyen csendes vagy? - Kérdése meglep. - Mindig látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Szorongsz valami miatt. S sosem beszélgetsz a társaiddal. Valami baj van? - Őszintén érdeklődik, látom szemeiben. Egy vonallá préselem a szám. Oh, ha tudná, tanár úr. Ellenkezni akarok, azt akarom mondani, hogy semmi baj, de torkomra forrnak a szavak. Még magamat sem szeretném etetni a hazugságaimmal. Szemeim égni kezdenek. Csak ne bőgjem el magam, csak ne bőgjem el magam.
- Tudja... - nyelek egy nagyot - Ők onnantól kezdve utálnak, hogy beléptem az osztályterembe. De csak azért, mert más vagyok.
- Utálnak? - Felrántja a szemöldökét, nem hisz nekem. - Kedves lánynak tűnsz, miért utálnának? - Szavai jól esnek. Legalább ő így gondolja.
- A testem miatt. Az öltözködésem miatt. Gúny tárgya lettem. Pedig egy rossz szót sem szóltam. - Hangom egyre halkabb. - Külső alapján ítélnek, nem is ismernek.
Keze vállamra nehezedik, együtt érzően néz mélyen szemeimbe, mintha csak olvasni tudna belőlük. Megnyugtat a közelsége, s pozitív energiát sugároz felém, megrepedt szívem egy pillanatra felragyog.
De csak egy pillanatra. Egy villanás az egész.
- Mióta tart ez? - Elveszi a kezét vállamról, ölébe rakja. Lesütöm a szemem.
- Január óta. Mióta ebbe az iskolába jöttem. - Játszani kezdek az ujjaimmal. A beszélgetés számomra kényelmetlen. Még sosem beszéltem erről senkinek.
- Három hónapja - állapítja meg. Bólintok, bár nehezemre esik. Az elmúlt hónap eseményei úgy zúdulnak rám, mint egy vödör forróvíz. - Az előző iskoládban is bántottak? - Megrázom a fejem.
- Nem. Szerettek, voltak barátaim. Boldog voltam. - Múlt időben beszélek, szívem fáj, majd széthasad. Nem kellett volna eljönnünk Londonból.
- Rajtam kívül beszéltél erről másnak is?
- Ön az első - vágom rá gondolkodás nélkül.
- Magadban tartod a fájdalmad? - Hangja az, ami késztet arra, hogy az arcára nézzek. Kételkedés, szomorúság, megbánás, harag. Ezen érzések masszáját látom tükröződni az arcán, szemeiben. Kavarognak benne az érzések. Tetszik, hogy ennyire együtt érző. Ajkaim lefelé görbülnek, de nem sírok.
- Magamban tartom, mert eddig nem tudtam senkivel sem megosztani... - Még anyáékkal sem.
- És a szüleid? Velük nem szoktál ilyenekről beszélni?
- Nem. Nem is szeretem felhozni a témát. Ők azt hiszik, hogy minden jó, minden boldog, mert mosolygok. Álarcot viselek mindenhol. Nem szeretem, ha boldogtalannak látnak - mondom, hangom már nem halk, normálisan beszélek.
- Vannak barátaid? - A fejem ingatom. Az álarcom a barátom.
- Mikkel szoktak gúnyolni? - Visszatér a beszélgetés elejére. Veszek egy nagy levegőt, pár másodpercig bent hagyom, majd lassan fújom ki, ujjaimat összekulcsolom, görcsösen szorítom.
- Csak a szokásos... "Ronda vagy, nem lesz sosem barátod, dagadt vagy, hogy nézel ki, fúj már, koca". Általában ezekkel a szavakkal dobálóznak. - Felsorolok párat, de nem az összeset. A felére már én sem emlékszem.
Nem várt reakciót kapok Taótól. Nevet. Két ujját orrnyergére szorítja, fejét lehajtja, szemeit összeszorítja, vigyorog, vállai rázkódnak. Most kinevet? Mi olyan vicces? Érdeklődve bámulom tanárom.
- Ne-ne haragudj... - Alig értem, mit beszél. Feláll, nagy meglepetésemre megfogja a csuklóm, felhúz engem is. Nagyokat lélegez, a nevetést abbahagyja, mosolyát viszont nem hervasztja le. - Most mond meg. Hol vagy te dagadt? - mosolya halványabb lesz, eltűnik arcáról. Hát, hogy hogy hol? Nem látja? Kell szemüveg?
- Tudom, hogy az vagyok, ne mondja, hogy nem látja.
- Nem vagy dagadt, ezt verd ki a fejedből. Úgy vagy jó, ahogy vagy. Velük se foglalkozz. Viszont azt ajánlom, hogy keress barátokat, vagy egy olyan személyt, akiben teljes mértékben megbízol, s öntsd ki a lelked. Meglátod, az majd segíteni fog.
Mind két kezét vállaimra teszi, mosolyogva néz le rám. Nála jobb osztályfőnököt nem is kaphatnék. Nem szólok semmit, csak bólintok egy aprót.
- Ha valami probléma van, csak keress fel - mondja. - Nekem viszont most mennem kell. Vigyázz magadra.
Egy utolsót mosolyog rám. Hátat fordít, az asztalához megy, kezeibe veszi a könyveit, s kimegy az ajtón. Kimegy az ajtón, s viszi magával lelkem egy részét.
Végre, három hónap után azt hiszem, hogy újra érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése