What is love? (4.)

    Még szombat reggel, az ágyamban ülve is érzem a csókjait a nyakamon. Nem szeretnék gondolni rá, mert nem jelentett nekem semmit, csupán jól esett, hogy a külsőm ellenére is ezt csinálta velem. Sokkal inkább az érdekel, hogy miért.

    Tegnap, mintha mi sem történt volna, az incidens után a kanapén beszélgettünk és kutyáztunk. Pontban kilenckor felálltam a kanapéról és bejelentettem, hogy megyek. Azt vártam, hogy megint olyan tekintettel néz rám mint akkor, mikor mondta, hogy maradjak, de nem így történt. Kikísért a panel elé, egy visszafogott öleléssel búcsúzott és mondta, hogy tanuljak hétfőre.

   Az éjjeliszekrényem felé nyúlok és leemelem A beavatott című könyvet, amit nem is olyan rég vásároltam. Érdekesnek ígérkezett a könyv hátulján levő kis szöveget olvasva, s tudtam, hogy van belőle film is, mégis megvettem. Nem nézek olyan sűrűn tévét, inkább minden szabadidőmet az olvasásra, a táncra, a zenehallgatásra és a sétálásra szánom.

    Kinyitom a könyvet ott, ahol megjelöltem, és figyelmesen olvasni kezdem a sorokat. Az ablak és a szobám ajtaja be van csukva, így teljes csend öleli körbe a szobát, amit szeretek. Zajban annyira nem jó olvasni, mert akkor nem tudok összpontosítani és általában elfelejtem, hogy mit olvastam.

     A telefonom csörögni kezd, kettéhasítva a nyugodt csendet. A plafonra meresztem a szemeim, behajtom a kis sarkot a lap tetején és összecsukom a puha kötésű könyvet. Lehajolok, majd felveszem a telefonom a földről. Megnézem, hogy ki az, és mikor meglátom, hogy Subin keres, a cover dance csapatunk leadere, vigyorogva nyomom meg a hívás fogadása gombot.

     - Szia, hyung, mi újság? Élsz még? - Hyungozni szoktam, mert egyrészt koreai, másrészt pedig tomboy, mint én vagyok. Azon a héten ismerkedtem meg vele, mikor Qingdaoba költöztem. Azon a napon, a repülőtéren, épp rohantunk anyával és apával, mert a gép késett, a taxi pedig már az épület előtt állt. Már majdnem kijáratnál jártunk, amikor belebotlottam Subinbe. Akkor csak bocsánatot kért, de másnap egy kávézóban megint sikerült találkoznunk. Akkor keztünk el beszélgetni. Kitértünk a k-pop szeretetére, és ő kérdezte, hogy szoktam-e covereket csinálni. Mikor mondtam, hogy igen, és hogy jelenleg is tanulok egy táncot, felcsillant a szeme és mondta, hogy van egy csapata. Onnantól kezdve én is tagja lettem a "The demons"-nak. Máig nem tudom, miért démonoknak nevezett el bennünket a leader.
     Sajnos, márciusban, ami olyan egy hónappal ezelőtt volt, kiadták azt a termünket, amiben táncoltunk. Onnantól kezdve nem mentünk, igaz, csinálhattuk volna úgy is, hogy szerzünk egy másik termet, de azt meg Subin nem viselte volna el. Ő már négy éve ugyan abba a terembe járt, nagyon megszerette.
     Viszont, úgy látszik, visszaszerezte. Mert azt mondta, akkor, mikor egy hónapja elvált egymástól a csapatunk, hogy ha visszaszerezte a termet, hív.
    Örülök neki, hogy újra táncolhatok. És... már nagyon hiányzott a hülye fejük.

- Szia Luxing - A Luxing nevet ő adta nekem. Azóta mindenki így hív, csak pár embernek engedem meg, hogy a rendes nevem, a Dorothyt használja. - Végre visszakaptuk a termünket. És képzeld, apával közösen összedobtuk a pénzünket, és meg is vettük!
    Kikerekítem a szemeim, és elmosolyodom.
- Nahát! Ez csodálatos! - lelkendezem.
- Ugye? Nos, szóval. Már beszéltem a többiekkel is, szerencsére ők is lelkesedtek, hogy újra táncolni fogunk. Visszaáll a régi rendszer, vagyis hétfőnként, szerdánként hattól táncolunk, szombatonként pedig délelőtt tizenegytől, s mostantól addig, ameddig csak akarunk! - Hallom a hangján, hogy nagyon be van zsongva. - Szóval... ma fogunk találkozni két hónap után. Jaj, már nagyon hiányoztok ám.
- Oh hyung, te és a lágy szíved! - nevetek bele a telefonba.
- Képzeld! Van egy új tagunk is!

- Tényleg? Ki? Hogy hívják? - bombázom kérdésekkel a lányt. Megörülök az új tagnak, mert immár tizenegyen vagyunk a csapatban.

-  Majd meglátod. Sietek, mert mennem kell az egyen pólónkért. Sikerült őket megcsináltatnom. Találkozunk a Bunkerben! - Subin így nevezte el a termünket, ami egy két emeletes kulturális központ második emeletén van. Találó a neve, mert az egész teremben a sötét színek a vezetők.

    Meg sem várja, míg válaszolok, kinyomja a telefont. Kíváncsi vagyok az új tagra.
    Leteszem a telefonom és a könyvem az asztalomra, majd kikelek a ágyból és a faliórára pillantok. Negyed tizenegy van, ami az jelenti, hogy háromnegyed órám van még, s ha abból leveszek negyed órát, marad fél órám az összekészülődésre. A szekrényemhez lépek és a legalsó polcról előszedem a táncos ruháim, ami egy szürke térdnadrágból és egy sima kék pólóból áll, továbbá előveszek egy fehéremű szettet és egy zoknit, majd ezekkel együtt megyek ki a szobámból.
    Végre, végre tánc! És végre, végre Subin meg tudta venni a termet.

    Átmegyek a fürdőbe, megmosom a fogam majd felöltözöm. Elhagyom a helyiséget, visszamegyek a szobámba a telefonomért, azt zsebre vágom és kimegyek az ajtón, a nappaliba.

    Szüleim már rég elmentek dolgozni, mert gondolom most mind a kettejüket behívták a hétvégére. Szegények mennyit dolgozhatnak...

    Felveszem a fekete tornacipőm, kihúzom a zárból a kulcsot és kinyitom a bejárati ajtót. Kimegyek, majd bezárok magam mögött, a kulcsot pedig a zsebembe süllyesztem. Megnézem a telefonomon az időt. Fél tizenegy van, van még időm, de általában a többiek is mindig előbb szoktak menni.

   Megfordulok, majd lemegyek a lépcsőkön.

                                                                          ***

   Háromnegyed tizenegykor nyitok be a kis kulturális központ bejárati ajtaján, köszönök a portásnak, majd megcélzom a lépcsőt és felfutok a második emeletre. A tizenegy tagból négyet a terem ajtaja előtt találok a földön gubbasztva.

- Sziasztok! - köszönök mosolyogva, és leülök Manchu mellé. Kínai, egy kicsit csendes srác, de nagyon jó táncos. Huszonhárom éves, ha jól tudom még egyetemre jár. Titokzatos, keveset árult el magáról. 

- Luxing! De jó, hogy újra látlak! - kiáltanak fel társaim, szinte teljesen egyszerre, majd felém fordulnak, s megölelgetnek.
- Hiányoztatok - mosolygok rájuk, mikor elengednek.

- Te is nekünk - bólintanak. 
     - Ti tudjátok, hogy ki az új tag? - kérdezem. Megrázzák a fejüket.

- Annyit tudok, hogy srác, szóval megvan a ötödik férfi tagunk - mondja Kinumi. Ő egy kedves tizennyolc éves japán lány, és ha ránézel, egyből megmelegszik a szíved.

- Úgy érted, a hetedik - vigyorgok rá.

- Ja, hát igen, kifelejtettem a kettő jóképű tomboyunkat - emeli a szája elé a kezét meglepődés képen a lány, mire én felnevetek, áthajolok Manchu másik oldalára és belebokszolok a vállába.

- Remélem helyes - ámuldozik Kinumi.

- Köszi, Kinu, köszi - fonja össze karjait mellkasa előtt Cheung. Ő a Kínai, az erő izom, tejet iszom ember. Tizenkilenc éves, de olyan karjai, lábai és felsőteste van, hogy még én is elfolytam, mikor először megláttam.

- Már kíváncsi vagyok rá - mondja Limei. Ő is kínai, ő a csapatunkban a maknae, még csak tizenöt éves, de ő is jól táncol. Kedves lány, az aegyoja olvadásra késztet.

    A csapatunkban rajtam, a leaderen és Kinumi kívül mindenki kínai. Kíváncsi vagyok, hogy az új tag is kínai lesz-e.

    Nem sokkal később megjelenik Subin, a háta mögött pedig jön a csapat többi tagja. Az új fazont nem látom, pedig keresem. Lehet kicsit késni fog.

- Hali, nép - köszön vigyorogva hyung, meglóbálva a kezében a terem kulcsát. Mi egy emberként pattanunk fel, majd rohanunk oda a leaderhez, és adunk neki egy nagy, csoportos ölelést. A most érkező többiek is becsatlakoznak, és már alig férünk el a szűk folyosón.
- Annyira hiányoztál, hyung! - kiált fel sírást imitálva Cheung, és megszorongatja a leader törékeny testét.
- Jól van haver, légy erős - paskolja meg a hátát Subin, majd levakarja magáról a fiút.
     Limei kikapja Subin kezéből a kulcsot, majd az ajtóhoz rohan, a zárba csúsztatja és kinyitja az ajtót.

    Mint egy csorda, úgy megyünk be a tágas helyiségbe. Semmi sem változott.    A szemközti falon nagy ablakok vannak, azzal a fallal szemben a másik falon pedig csak tükör. A maradék fal és a plafon színe is sötétbarna, és a padlót is sötétbarna parkettából rakták ki.
    A többiek, akik hoztak magukkal cuccot, leteszik a sarokba a táskáikat, majd leülünk egy nagy körbe a földre.

     - Mikor jön az új tag? - kérdezem. Hyung az órájára pillant.

- Két perc, és itt kell lennie. Addig nem kezdjük el a táncot és a pólókat sem osztom ki.

- Értem.
- Lányok, és Dorothy - pillant rám Subin vigyorogva -, remélem nem felejtettétek el az Up&Downt!
- Dehogy! Ah, szinte minden nap gyakoroltam! - mondja Kinumi - Mikor fogjuk felvenni?
- Jövő héten pénteken - mosolyodik el a leader, mire mi lányok örömrivalgásba törünk ki.
     Végre felvesszük. Ez lesz az első videó, amiben én is benne leszek.
- Már a hely is megvan. Egy parkban, a háttér pedig egy nagy kőfal. Tudom, sivár, meg minden, de ki fogja emelni a kék ruhátokat.
- Rövidnadrágot kell felvennünk, mi? - kérdezem óvatosan - És haspólót, mi?
- Ne izéljél már! - fogja át a vállam egyik kezével Mao. Mao egy velem egyidős fiú, róla annyit kell tudni, hogy a táncolás mellett nagyon szeret futni. Mikor futni megy a csapatunk, mindig ő biztat minket, hogy fussunk tovább. - Ha te kövér vagy, én meg leszek Kína uralkodója! - fúj bele a fülembe, én pedig erősen megcsapom a combját. Idióta.
- Akkor kezdheted a pályázást, öregem! - öltöm ki rá a nyelvem. Ezek a viták már nagyon hiányoztak.
- Nem értelek, Dorothy - rázza meg a fejét Meng. Tizenhat éves srác, a második legfiatalabb. Szeret zongorázni, és imádja a kutyákat. Ha jól emlékszem, öt kutyát tart otthon. - Nézz magadra! szerintem jó nő vagy!
- Anyád a jó nő, nem én, te kis taknyos! - üvöltök rá, viszont nem gondolom komolyan a dühömet, és ő sem veszi magára. Ehelyett beleröhög az arcomba.
- Hagyjátok már Luxinget - kel a védelmemre Meiyin. Huszonkettő éves, egyetemista lány. Táncolás mellett szenvedélye a kosárlabda.
- Köszönöm! - Széttárom a karom.
    Annyira utálom, mikor rólam van szó.
- Na gyerekek, szóval ott tartottunk, hogy igen, rövidnadrág és haspóló, fekete magassarkúval - vigyorodik el gonoszan Subin. Lemondóan felsóhajtok. A három nagy ellenségem. - De a rövidnadrág magasított derekú, szóval eltakarja a hasat. Az a hátrány, hogy maga a nadrág nagyon rövid. Így jártatok - kuncog fel a leader, mire én megforgatom a szemeim.
    - Már itt kéne lennie a tagnak, nem?
    Mao kérdését az ajtó nyitódása követi.
    - Sziasztok, bocsi, hogy késtem!
    Félelmetesen ismerős a srác hangja. Na ne, hogy az ő új tagunk... Kikerekednek a szemeim és azon vagyok, hogy dobjak egy hátast. Zitao áll az ajtó előtt fehér pólóban, fekete térdnadrágban és edzőcipőben. Ő is meglepődik, mikor meglát engem. Most... most komolyan ő az új tag? Nem is tudtam, hogy szeret táncolni... 

    - Mr. Huang? - szólítom meg megdöbbenve.

- Dorothy? - kérdez rá ugyan olyan hangnemben.

- Ismeritek egymást? - húzza fel a szemöldökét Subin. - Nahát, ez most meglepett. Gyere Tao, ülj le - paskolja meg maga mellett a helyet a leader. Döbbent tanárom becsukja maga mögött az ajtót, majd közelebb sétál, leül, így szembe kerül velem. Kíváncsian méregetjük egymást.

    - Mutatkozz be nekik, ők még nem ismernek. Vagyis... Luxing kivételével - mosolyog Subin Zitaóra.

- Khm... nos. Huang Zitao vagyok, huszonegy éves, középiskolai tanár...

- Huszonegy évesen középiskolai tanár vagy?! - kiált fel döbbenten Kinumi, ezzel félbeszakítva Zitao bemutatkozását. Ezen már egyszer-kétszer én is fennakadtam. - Neked még nem egyetemen kéne lenned?

 - De, de ott kéne lennem... Legyen elég az, hogy a szüleim mindent el tudnak intézni - mosolyog rá a lányra, azzal a lehengerlő mosolyával. Mindent el tudnak intézni? Kíváncsi vagyok a szüleire. Látom Kinumin, hogy nem sok kell és szivárványt hány, de visszafogja magát. Biztos örül neki, hogy Zitao helyes...

    - Miért szeretnél a csapatunkban lenni? - kérdezi Subin.

- Mert imádok táncolni. Kiskoromtól kezdve rajongok a táncért, a zenéért és az éneklésért. Szüleim meglátták bennem a tehetséget, és tizenhárom éves koromban Koreába vittek a S.M. Entertainmenthez egy meghallgatásra. Sikerült, fel is vettek gyakornoknak, viszont az volt a bökkenő, hogy négy évet lehúztam gyakornokként, de még akkor sem debütáltattak. Akkor volt elegem, és kértem apát, hogy vegyen ki onnan.

     Mindenki megdöbbenve hallgatja a mesélést. Nem gondoltam volna, hogy idol akart lenni. Mit is mondott? Rajong a táncért és az éneklésért... Tud énekelni?

- Így visszagondolva örülök, hogy még sem sikerült idollá válnom. Amiket mostanában hallok arról a cégről, meg alapból az egész idol rendszerről... borzalmas - fejezi be a beszédet Tao.

    - Hú, ez nagyon érdekes. Négy év hosszú idő - gondolkodik el Meng.

- És eddig hány táncot tanultál meg? - kérezi Liming. Ő egy kicsit hiperaktív, és néha figyelmetlen tizennyolc éves lány. Mindezek ellenére kedvelem őt is.

- Ha összeszámolom azt a négy évet és még azokat a táncokat, amiket otthon tanultam. Rengeteget - mosolyog Zitao.

    - Pazar! - csapja össze a tenyerét Subin. - Utolsó kérdésem. Miért hozzánk szeretnél jönni?

- Mert olvastam rólatok, és láttam pár videótokat. Sokan szeretnek titeket - válaszol a tanárom.

    - Remek! Gyerekek, először bemelegítés, majd a lányok és Dorothy ötször átveszik az Up&Downt! Ameddig ők táncolnak, addig mindenki azt csinál, amit akar. Utána egy új koreográfiát fogunk tanulni, ami a Boyfriendtől a Janus lesz.

    Zitao előtt az Up&Downt...? Ez csak nekem kínos, ugye?
   - Viszont, még mielőtt mindenki szétszóródna, mutatkozzatok be Zitaónak! - tárja szét a kezeit Subin, mert valakik már rohannának a terem másik végébe. Zitao és a többiek felállnak, s szépen sorban a fiú elé állnak. Mintha olyan jól neveltek lennének. Én maradok ülve, és figyelmesen hallgatom a bemutatkozásokat.
     - Szia! Kinumi vagyok, a visual a csapatban - nyújtja a kezét a lány, Tao pedig megfogja a feléje tartott jobbot és kezet ráz vele. Egymásra mosolyognak, majd a japán lány eláll az útból.
- Cső, Cheung vagyok, az erőember - fogja viccesre a figurát a srác, Zitao elneveti magát, majd belecsap a másik feléje nyújtott kezébe.
- Szia! Limei vagyok, a maknae a csapatban! - Limei nagy szemekkel néz fel a magas Taóra, Tao pedig elmosolyodik és megsimogatja a lány haját. Limei kuncog egyet, majd rohan a többiekhez bemelegíteni.
- Hy. Manchu vagyok.
- Engem Limingnek hívnak.
- A nevem Mao.
- Meng vagyok, örvendek.
- Szia, Meiyin vagyok.
    - Amúgy miért is kellett bemutatkoznunk, ha olvasott rólunk? - kérdezi Mao Subint, aki eközben karkörzéseket kezdett csinálni. A leader csak rázza a fejét.
- Mert csak.
- És hogyhogy ismered Luxinget? - érdeklődik Meiyin Taónak szegezve a kérdést, miközben nemes egyszerűséggel lemegy spárgába. Én is akarok így spárgázni...
- Én vagyok az osztályfőnöke - mondja mosolyogva, s felém pillant. Észrevétlenül beharapom az alsó ajkam. Akkor miért csináltad azt, ha? Felkelek a parkettáról, majd én is elkezdem a karkörzéseket.
     Tao mellém áll. Nem szólunk egymáshoz, csak csináljuk a karkörzéseket és nézzük a többieket a tükörben.

    - Nem is tudtam, hogy táncolsz - szól hozzám, mikor előre hajolgatás következik. Ő összezárt lábakkal is simán le tudja tenni a parkettára a tenyerét, én bezzeg még az ujjaimmal is alig tudom elérni a földet.

- Ezt én is mondhatnám neked - mosolygok rá.

- Sok mindent nem tudsz rólam - nevet, és tovább hajolgat előre. Ez így igaz.

- Te sem tudsz rólam sok mindent - vonom meg a vállam, és leülök a földre, hogy megpróbáljak a lábfejemhez hajolni, de az sem megy. Túl merev vagyok.

    Bemelegítés után Subin a telefonját hozzácsatlakoztatta az erősítőhöz, mi pedig beálltunk a lányokkal az Up&Down kezdő pozicíójába. Elkezdődött a zene, s táncolni kezdtünk.

    Nincs olyan kecses mozgásom, mint a többieknek, de azért én is odaadóan táncolok. Különösen szeretem ezt a zenét és a koreográfiát, mert látom magam, hogy a kezdetekhez képest fejlődtem.

    A koreográfia végére érve mint mindig, most is megtapsolnak minket a többiek.

- Nem tudom, mit vagy úgy oda Luxing. Szerintünk jó nő vagy! - kiabálnak oda kórusban fiú csoporttársaim. Hülye barmok. 

     Zitaónak kipattannak a szemei, én pedig érzem, hogy az arcom átforrósodik. Tao miért lepődött meg ennyire?

- Srácok már! Szerintem ezt már megbeszéltük - kuncogok, és egyszer-kétszer legyezek a kezemmel az arcom előtt.

- Khm... ügyesen táncolsz... khm... - köhint párszor Zitao, amit nem tudok mire vélni. Zavarban van, vagy mi? Ez vicces.

- Köszönöm. Igyekszem. Lányok, újra! - kiáltom, a lány csapattársaim felkapják a fejüket, majd elvigyorodnak. Visszarendeződünk a kezdő pozícióba, Subin elindítja a zenét és ismét táncolni kezdünk.

***

     Miután még négyszer eltáncoljuk a koreográfiát, a leader kikapcsolja a zenét és a tükör elé sétál. Kiderült, hogy Zitao már tudja a Janusnak a koreográfiáját, ezért ketten kezdték el tanítani a leaderünkkel a táncot. Nekem is szerencsém volt, mert sokszor láttam a videót, és nagyjából megjegyeztem.

     Három órán át gyakoroltuk, jól ment, már tudtuk a refrént és az elejét. Mindig összehangoltan dolgozunk, sosem volt vitánk, vagy nézeteltérésünk a tanulás közben. Négy hónap alatt nagyon megszerettem őket, ők jelentettek nekem mindent. Csak sajnos, ma jöttem rá igazán, hogy mégis tartozom valahová. Eddig kerestem a boldogságot, de most megtaláltam.

     Tánc után aki hozott magával ruhát, az átöltözik. Megvárjuk a többieket a terem előtt, majd mikor az utolsó tagunk is kijön, Subin bezárja a termet. Megbeszéljük a jövő pénteki programot, vagyis a felvétel napját. Subin mondja, hogy elrendezi a ruhákat, nekünk csak gyakorolnunk kell.

     Elhagyjuk az épületet, majd az épület előtt mindenki búcsút int egymásnak és szépen lassan elszivárognak. Csak én, és Zitao maradunk ott.

- Meghívhatlak egy ebédre? - néz rám tanárom, és mostantól csoporttársam.

- Hát... attól függ, mit eszünk - mondom óvatosan.

    Alig szoktam enni valamit, és az sem mindegy, hogy mit.

- Tudok főzni, szóval mond, hogy mi kell, és megcsinálom - mosolyodik el - Akkor eljössz hozzám?

    Leblokkolok. Elöntenek a tegnapi emlékképek, a konyhában történtek. Nyelek egy nagyot. Megpróbálom elhessegetni a gondolatot.

- Izé... persze. De először haza szeretnék menni lezuhanyozni.

- Oké - bólint, majd elindul a járda mellett leparkolt fehér maserati felé.

    Pár másodpercig habozok, majd követem a kocsihoz.

What is love? (3.)

     Tao autója nagyon drágának tűnik. Maseratija van, ami egy olasz márka. Nem értek az autókhoz, ezt mind ő mondta. Az autó színe fehér, belülről is nagyon jól néz ki, az ülések elképesztően kényelmesek. A belseje is hó fehér, mintha csak új lenne.

     Rájöttem, hogy a lakása, és a mi lakásunk nincs is annyira messze egymástól, olyan három utcányira van. 

     A férfi leparkol az emeletes előtt, s kiszáll, én követem a példáját. Ő megy elöl, mutatja az utat. 

     Felmegyünk a másodikra, kinyitja lakáskulcsával az ajtót, s előre enged. Amint belépek, egy kis fehér szőrpamacs veti rá magát a lábfejemre, közben megállás nélkül ugat, vékony hangjával.

- Istenem, de aranyos! - kiáltok fel, lehajolok az izgága állatkához, s a kezembe fogom, majd felegyenesedek. Izeg-mozog kezeim között, harapdálja kis fogaival az ujjaim, s nyalogatja az arcom, hatalmas szemei csillognak. Életemben nem láttam még ennyire aranyos kiskutyát. 

- Látom, összebarátkoztatok. 

     A kiskutya, mikor meghallja gazdája hangját, nemes egyszerűséggel kiugrik a kezeim közül. Falfehéren nézem, szerencsére nem lett semmi baja, mikor földet ért. A mellettem guggoló Taóhoz rohan, az ölébe veti magát, bozontos farkát megállás nélkül csóválja. 

- Annyira édes! - Leguggolok mellé, s kutya hosszú, selymes szőrét simogatom. - Mi a neve? 

- Candy - mondja, s én meglepődök, hogy angol nevet adott a kutyájának.

- Végül is. Olyan kis cukorka. Illik rá a neve - mosolygok rá Zitaóra, s megvakargatom a kis csöppség füle tövét. - Nőstény? - Bólint. 

     Leveszem magamról a cipőmet, az iskolatáskámat és a kabátomat is, majd írok egy SMS-t anyának, hogy egy barátomnál vagyok és majd kilenc óra fele megyek haza. S azt is hozzáteszem, hogy jó helyen vagyok, nem kell aggódnia. 

     Beljebb megyünk a lakásban. A falak fehérek, a berendezési tárgyak fekete és barna színűek, a falakon tájképek lógnak. A nappali végében álló egyik szekrényen homokórák díszelegnek. A helyiség közepén egy fekete műbőr kanapé foglal helyet, előtte egy nagy barna bolyhos szőnyeg, az előtt pedig a fal előtt egy nagy tévé. A nappali sarkaiban szobanövények vannak, s az utcára néző ablak párkányán egy cserepes virág áll. A padló parketta, melyen jól csúszik a zoknim. A lakásban a kinti langyos időhöz képest hideg van.

     Leülünk a fekete műbőr kanapéra, az én ölemben a kiskutya ül, megállás nélkül babusgatom. Hamar összebarátkozunk, már nekem is engedi, hogy a hasát vakargassam. 

     - Egy kicsit itt hagylak, jó? Zuhanyozni megyek - néz rám Tao. Bólintok, figyelmem újra az ölemben háton fekvő kutyára szegezem, egyenletesen simogatom a hasát, ő pedig lihegve néz kerek szemeivel. Mutatóujjam a szája felé közelítem, elülső mancsaival összefogja a végtagot, s megharapja ujjam hegyét. 

     - Megetetheted, ha gondolod. Szerintem a reggeli nagy adag már elfogyott a táljából. Nagyon sokat eszik - simogatja meg Zitao a kutyáját, s felkel mellőlem. - A konyha arra van, a konzerv a pulton - mutat a majdnem mögöttünk álló nyitott ajtó felé. Hátat fordít, sétálás közben befordul egy sarkon és eltűnik a látóteremből. Kezembe fogom Candyt, majd felállok, s elindulok arra, amerre Tao mutatott. A konyha előtt elfordulok jobbra, s egy folyosót látok, s azt is látom, hogy a férfi épp bemegy egy ajtón. 

     Belépek a helyiségbe, ami nem annyira nagy, de ízlésesen van berendezve. Előttem egy barna szekrénysor, alatta fekete lapu sarokpulttal. A villanytűzhely mellett áll egy mikró. A pulton van még kenyérpirító és vízforraló is. A mosogató majdnem a pult szélén helyezték el. Ez előtt a bútor előtt egy külön kis pult áll, melynek alján szekrények sorakoznak. Egy mosatlan sincs a mosogatóban, s a pult is csillog a tisztaságtól. Nagyon rendszerető lehet.
     Leteszem a kutyát, ő pedig rohanni kezd a kövön, s eltűnik a kis pult mögött, majd meghallom, hogy lefetyelni kezd valamit. Megtalálom a konzervet, majd a kezembe fogom és átmegyek a pult másik oldalára, ahová az állat is futott. Kis kortyokban issza a vizet, majd mikor végez, megrázkódik. Leguggolok mellé, s a dobozban levő kanállal teszek a húsból az üresen árválkodó etetőtálba. Candy azon nyomban ráveti magát, mint aki egy hete nem evett. Óvatosan megsimogatom a hátát, mielőtt felállok. A konzervet visszateszem a helyére, az étkezőasztalhoz megyek, s kihúzok egy széket, majd leülök rá. Az asztallapra támaszkodok, s nézem a szemközti üres falat. 

     Miért is vagyok itt? Mindenesetre kedves volt Taótól, hogy elhívott. Mint barát a barátot. 

     - Itt is vagyok - zökkent ki a férfi hangja. Felnézek. Szőke haja egy része oldalra fésülve, amit gondolom lefújt hajlakkal. Hosszú ujjú, fekete, testhez tapadó garbót vett fel, a garbó ujjait feltűrte könyökéig. Térdénél szakadt fekete farmert visel, s mezítláb van. Rám mosolyog, majd a hűtőhöz sétál. Stílusos. - Kérsz valamit? - kérdezi, közben kinyitja az ajtót. 

 - Nem, köszönöm - rázom meg a fejem, bár nem látja. 

     Becsukja a hűtőajtót s egy éthordóval, meg egy, a szárítóból kivett kanállal ül le elém, egy másik székre. Felnyitja a fedelét, s beleszagol az ételbe, amit nem tudok beazonosítani. 

- Ez mi? - kérdezem, miközben az ételt vizsgálgatom. Ez valamilyen zöldséges-rizses massza lehet. 

- Kimchi - felel, belemártja a kanalat és a szájába teszi.

- Az nem koreai étel? - ráncolom a szemöldököm. 

- De. De én is meg tudom csinálni. - Tele szájjal beszél, ismét belekanalaz az ételbe és felém nyújtja - Megkóstolod? - A fejem rázom.

- Nem, köszönöm - utasítom el. Megvonja a vállát, s eszik tovább, minden figyelmét az ételnek szenteli.

     Felkelek a székről, s Candy keresésére indulok, mert a konyhában már nem látom. 

     A kanapén fekve találom, egy kis plüssmackó társaságában. Ádáz küzdelmet folytat a játékkal, harapdálja, rázza, morog és néha vakkant neki. De cuki. Halkan odalépkedek, majd a kiskutya felé magasodok. Árnyékom látva abbahagyja a játékot, majd farokcsóválva fordul felém, s ugat egyet. Leülök mellé, s megsimogatom, ő pedig hanyatt vágja magát. Egyik kezemmel fejét, másikkal hasát simogatom. 

     Nem sokkal később a kanapé besüpped mellettem. Gyorsan evett.

     Tao óvatosan az ölébe rakja a törékeny állatot, s nagy mozdulatokkal kezdi simogatni, masszírozni egész testét. 

- Nos, beszélgessünk. Milyen volt a mai napod? - néz rám az osztályfőnököm. - Ja, és iskolán kívül nyugodtan tegezhetsz. Hívhatsz Zitaónak, vagy csak simán Taónak. Oké? - mosolyog rám. Először meglep a kérdése, végül szélesen elmosolyodom. Ez jó ötlet. Amúgy is nehéz tegezni egy ennyire fiatal férfit.

- Rendben. - Biccentek. - A napom pedig. Tudod, ugyan olyan volt, mint mindig. Annyi különbséggel, hogy nem néztek rám és nem gúnyoltak annyit. Haladunk - mondom büszkén. 

     - Ennek örülök - bólint. - Lenne egy eléggé fontos kérdésem. Mennyit szoktál tanulni történelem órákra? - Kérdése váratlanul ér. Megdermedek. Öhm, muszáj őszintének lennem?

- Nem sokat... - motyogom lehajtott fejjel. 

- És miért? Eddig van két egyesed, és egy hármasod. Dorothy, nem akarlak megbuktatni, de ha így folytatod-

- Zitao, tudom! - szakítom félbe gyorsan, nem akarom, hogy végigmondja. - Csak, csak nem tudtam odafigyelni tanulás közben. Egyrészt nem köt le, másrészt... kavarognak bennem az érzések, s fáj a bensőm - szorítom tenyerem mellkasomra. - Az a két egyes még azelőtt volt, mióta beszélgetni kezdtünk. Azóta írtam egy hármas röpdolgozatot. Tudom, nem elég, s hogy bukásra állok, de javítani fogok! Már dolgozom az ügyön - hadarom. 

- Merem remélni. Folyamatosan felelni fogtok, úgy készülj. Már csak egy hónapod van, júniusban már nem lesz lehetőség a javításra.

     Sűrűn bólogatok.

     - Az irodalom jegyeiddel viszont meg vagyok elégedve. Látszik, hogy érdekel a tantárgy. - Hú, ezt most dicséretnek veszem. - Azt is nagyra értékelem, hogy olvasol. Csak nem órán kéne, ugyebár - pöcköl homlokon mosolyogva. 

- Az már egy hónapja volt - duzzogok, s megdörzsölöm a homlokom. - Azóta nem csinálok ilyesmit. 

- Na, s még mindig azt hiszed, hogy kövér vagy? - Karba teszi a kezeit. Candy kap az alkalmon, kiugrik gazdája öléből, majd elrohan valahová. Ilyet hogy a picsába lehet kérdezni egy lánytól?! Mindegy is, úgy sem számítok annak. Tomboy vagyok. 

- Igen. S nem változik a véleményem. - Vállat vonok. 

- Pedig nem vagy az - rázza meg a fejét. Alaposan végigmér, lábaimtól az arcomig. 

     De, de az vagyok. Nem neked kell minden nap ezt a testet bámulnod, s nem téged piszkálnak miatta. 

     - Kérhetnék egy pohár vizet? - kérdezem, gyorsan témát váltva. 

     Felkel a kanapéról, s felém néz, majd a konyha felé biccent. Követem őt a konyhába, ő tölt nekem egy pohár hűsítő vizet, én a pultnak dőlve várom. Felém nyújtja az üveget, elveszem, s húzással eltüntetem a tartalmát. Ez nagyon jól esett. A pultra teszem a poharat, kézfejemmel megtörlöm ajkaim. 

     Zitaóra nézek. Visszanéz rám. Csendben szemezünk. Arckifejezése, szemei olyanok, mint az egy héttel ezelőtti történéskor. Mikor mondani akart nekem valamit, vagy csak beképzeltem. Mi ez a hirtelen váltás? Miért néz így?

     Megindul felém, megáll szorosan előttem. Elzár minden menekülési utat. Nagy szemekkel nézek fel rá, fejem fel kell emelnem. Mit akar csinálni? Kezd kényelmetlen lenni ez a helyzet. Szívem eszeveszett tempóban ver, szinte már fájdalmasan, majd kiugrik, torkomban érzem. Folyamatosan nyelek, légzésem sem egyenletes. Nem tudom, mit akar tenni Tao. Semmi reakciót nem mutat, csak néz tovább szótlanul. Az agyam teljesen kikapcsol, nem tudok gondolkodni. Rabul ejtenek a szemei. Érzem a belőle áradó parfüm illatát, teste melegét. 

     Bal tenyerét testemre simítja, teljesen átöleli derekam. Felrántom a szemöldököm. Reakcióm figyeli, viszont semmi sincs az arcomon. Ő viszont olyan, mint egy nyitott könyv. Szemei furcsán csillognak, szája résnyire nyitva. Megnyalja kiszáradt ajkait. Jobb karját a hátamon vezeti fel, egészen tarkómig. Birizgálja a tarkómon levő rövid hajat. 

    Ennyire közel még soha, senki sem volt hozzám. Viszont, nem tolom el magamtól Zitaót. A kíváncsiság átveszi a kezdeti félelem helyét. Egy nagyot nyelek, arcom ég, szívem zakatol, lábaim remegnek. Még mindig szemezünk.

     Jobb kezével, amivel tarkóm birizgálta, most belemarkol a sűrű hajamba, erősen markolja ujjaival hajzatom. Felszisszenek, de próbálom nem eltorzítani arcom a hirtelen fájdalomtól.
     Lassan beszívja a levegőt, akadozottan fújja ki. Egyre közelebbről érzem a lélegzetvételét, fokozatosan hajol felém. Arca az én arcom előtt van. Így közelebbről még szebb. 

     Hajamnál fogva hátrahúzza a fejem, s én engedem neki. Mit akar tenni? 

     Meleg leheletét nyakamon érzem. Elakad a lélegzetem, erősen összezárom a szemeim. 

     Olyan, akár egy vámpír. 

     Puha ajkai bőrömhöz érnek. Nem puszil meg, épphogy hozzáérnek a felülethez. Viszont ez is elég, hogy egész testem felforrósodjon, arcom lángban ég. Az érintéstől libabőrös leszek. Tenyerem izzadni kezd, ökölbe szorítom mind két kezem, levegőt is elfelejtek egy pillanatra venni.

     Ajkai eltávolodnak. 

     Pár pillanat múlva egy nagy csókot nyom nyakamra, miközben nyelvét is kidugja. Felsóhajtok. Egy nagy cuppanással válnak el bőrömtől ajkai. A csók helye hideg lesz a nyáltól. Úgy érzem, menten összeesek. 

     Miért... csinálta ezt...?

     Nem néz fel rám. Újra, s újra megismétli a csókokat. Fejem még jobban hátrahúzza, hogy kényelmesen hozzáférjen nyakamhoz. A csendet cuppogó hangjai, s az én sóhajaim töltik be. Végigpuszilja a nyakam mindkét oldalát, néha-néha nyelve hegyét is beleveti a játékba. Mozdulatlanul állok, s élvezem az ismeretlen érzést. Eközben közelebb lép, testünk összesimul. Belelépünk egymás intim szférájába. 

     Miért... hagyom...?

     Kinyújtott nyelvét végighúzza torkomon, nyálas csíkot hagyva maga után. Az eddigieknél is nagyobbat sóhajtok.

     Kedvel? Vagy csak játszadozik velem? Régen volt nővel, s most rajtam vezeti le frusztrációját? Ha ezek egyáltalán összefüggenek... nem értek az ilyesmihez...     

S ekkor ráveszem magam. 

     Eltolom magamtól, bár nehezemre esik. Tudom, hogy nem helyes, amit az előbb csináltunk. 

 - Zitao... - lehelem a nevét. Letörlöm a nyakam tenyeremmel, de még mindig érzem csókjait, nyelve útjait. 

- Ne haragudj. Kicsit elvesztettem a fejem - suttog, de nem néz rám. 

     A fejem rázom.

- Nem kellett volna idejönnöm - mondom halkan, de nem gondolom komolyan. Ezt csak az agyam gondolja, viszont a szívem örül. Örül annak, hogy itt lehet, örül az előbbi törődésnek, a csókoknak, örül, hogy ennyire közel volt Zitao. A férfi mozdulatlanul áll előttem.

     A szívem majd megszakad, mikor meglátom fájdalmas arcát, bánatos szemeit.

     Miért lett hirtelen... ilyen? 

- Jobb, ha megyek... - motyogom, próbálok nem a szemébe nézni. Ha élveztem, akkor... akkor miért csinálom ezt vele? Talán azért... mert nem látom helyesnek. Ő csak a tanárom. Ráadásul öt évvel idősebb.

     Szótlanul kikerülöm. Lassú léptekkel megyek ki a konyhából, s közelítem meg az előszobát. Szívem még mindig őrült tempóban ver. Meztelen talpa csattog a parkettán, ahogy lohol utánam.

     Erősen megragadja a csuklóm. Érdeklődve fordulok felé. Arckifejezése ugyan olyan, mint az előbb. Mint egy bántalmazott kutyáé. Húzni kezd maga után, vissza, a nappaliba. Ellenkezni sincs időm. Leültet a kanapéra, mellém telepszik. Átöleli karjaival a derekam, s az ölébe húz. Erősen magához ölel. Mereven nézem a szemközti falat, teljesen össze vagyok zavarodva.

- Maradj itt... - Hangja halk, kétségbeesett. 

     Hova lett az a tanár, aki határozott, de szigorú? Talán... az is csak egy álarc? 

     Nem tudok mit mondani. 

     Átölelem széles hátát, apró melleim mellkasának nyomódnak, de jelen esetben nem érdekel. Egyenletesen simogatom, miközben azon agyalok, mi lehet a baja. Érzem, hogy szíve őrülten ver. Arcát vállgödrömbe bújtatja, lélegzetvétele akadozó, nem egyenletes. 

- Mi a baj? - suttogom a fülébe.

- Annyira... annyira egyedül érzem magam... - dünnyögi bőrömbe. - Olyan jó, hogy itt vagy. 

     A nyakamba csókol. Ismét. Megmarkolom hátán a felsőt.

     Miért mondja azt, hogy egyedül érzi magát?

- A családod hol van? - kérdezem. 

- A város másik felében.

- Barátnőd... miért nincs barátnőd? 

     Megdermed kezeim között, de nem távolodik el, erősebben szorít magához. 

- Most... most nem akarok beszélni róla - megrázza a fejét. 

- És... miért csináltad azt az előbb? 

     Nem kapok választ. 

     Nem értem ezt az egészet, nagyon kusza. Az előbb ugyan itt ültünk, és az iskoláról beszélgettünk. Aztán kértem egy pohár vizet. Adott. Aztán szemeztünk, majd gondolt egyet, és a nyakam csókolta többször is. Aztán mondta, hogy ne haragudjak, én pedig közöltem vele, hogy elmegyek. Megállított. Visszahúzott. Most pedig itt ölelem, s vigasztalom. Ráadásul nem is tudom, hogy miért. 

     - Miért érzed magad egyedül? - Újra próbálkozok, hátha meg tudok valamit.

- Mert egyedül vagyok - sóhajt, s eltávolodik tőlem. Nagy szemekkel néz az enyéimbe, csak úgy kavarognak benne a különféle érzések. 

     Elengedem hátát. Bal tenyeremet puha arcára simítom, hüvelykujjammal cirógatom bőrét. Szemeit lehunyja, tenyerét kézfejemre teszi, élvezi érintéseim. 

     Lassan nyitja fel szemhéjait, szomorú szemekkel néz. 

     - Most már nem vagy egyedül - nézek mélyen a szemébe, hangom halk, de határozott. 

     Innentől kezdve, megváltozik a viszonyunk. Kialakul köztünk egy szoros kötelék. 

Koncert előtti hülyülés

Kyra

Olyan gyorsan eltelt a február, hogy szinte észre sem vettük.

     Mindvégig Zitao mellett voltam, amíg kórházban volt. Egy hét után haza is engedték, a gipsz viszont a lábán maradt. Azt mondták neki, hogy majd rehabilitációkra kell járnia.

     Tao állapota javult, legalább is én azt láttam rajta, hogy minden rendben van. Sosem panaszkodott, viszont rettenetesen dühös volt magára, mert amíg a fiúk lázasan készülődtek az áprilisi comebackre és a közelgő koncertekre, addig neki otthon kellett ülnie, és pihentetnie a lábát. Ilyenkor mindig vele voltam, vigasztaltam, s próbáltam szórakoztatni.

     Holdújévkor elment a családjához, ahol egy hetet töltött. Tao felajánlotta, hogy elvisz engem is, de az azzal járt volna együtt, hogy be kellett volna mutatnia a családjának, ezért inkább visszautasítottam. Lelkileg még nem voltam felkészülve arra, hogy bemutasson a szüleinek. Ezért inkább otthon maradtam, s serényen dolgoztam.

     Miután hazajött, rá egy, vagy két napjára leszedték a lábáról a gipszet. Borzalmasan örültem neki, viszont még így sem táncolhatott.

     Joon és Chanyeol nagyon jól meg voltak egymással. Míg mi Taóval doramákat néztünk, főztünk, együtt aludtunk, addig ők nyomták a különböző videójátékokat, vicc- és szívató versenyeket tartottak és közösen írtak rapszövegeket. Milyen romantikus.

     Február ment, március jött.

     A március a fiúk számára fárasztónak ígérkezett, hiszen ebben a hónapban került megrendezésre a fiúk második szólókoncertje, ami a "The EXO’LuXion"  nevet kapta.

     Csak azt nem tudom, hogy miért kellett Seoulban kapásból öt koncertet rendezni!

***

    

       Március hetedike, a koncert első napja, korán reggel.

    Mindenki elkészülődött, s már az ajtóban toporogtak, arra várva, hogy végre Joonnal együtt felvegyük a kabátunkat és cipőnket.

- Na, gyertek már! – ragadta meg mindkettőnk felkarját Tao, majd kihúzott minket a lakásból.

- Hé, még nem kötöttem meg a cipőmet! – rángattam a karom, de a fiú szorítása erősnek bizonyult. Joon is próbált szabadulni, kevés sikerrel.

     Lerohant velünk a lépcsőkön, majd ki az emeletesből, s egészen a fehér Maseratiig húzott minket.

Kinyitotta az ajtókat, majd beszállt a kormány mögé. Puffogtam egy sort, kinyitottam a kocsi ajtaját és lehuppantam az anyósülésre.

     - Joon, te nem jössz? – kérdeztem barátnőm, aki földbe gyökerezett lábbal nézett engem, majd Taót.

- Most azt mondod, hogy menjek veletek? Veletek?! – kiabált – Azok után, amiket te mondtál a közös autókázásaitokról? Soha! – ellenkezett – Nincs kedvem a veszekedéseteket hallgatni.

- Vagy beszállsz, vagy gyalog mész!

- Dehogy megyek gyalog. Majd megyek Chany-

     Épp kimondta volna barátja nevét, mikor elment mellettünk a srácok kisbusza. Erről lemaradtál, Joon. 

- Erről lecsúsztál. Na, szállj be – pattantam ki a kocsiból, majd előrehajtottam az ülést, hogy barátnőm be tudjon ülni hátra. Morgott valamit az orra alatt, s kelletlenül bár, de beszállt.

     Nem is vagyunk annyira rosszak. 

YeonJoon

     Kicsit sem túlzok ha azt állítom, hogy ez volt eddigi életem legrosszabb utazása.

Kezdjük azzal, hogy én nagyon, de nagyon nem értem, hogy Taónak miért van jogsija. Nem azt mondom, hogy rosszul vezet csak egyszerűen figyelmetlen.

     Bár Kyra ordítozása mellett elég nehéz lehet koncentrálni. Megállás nélkül osztotta az észt!

"- Piros van!

- Tudom!

- De most már zöld! Menj már! Üresben van, így nem fog elindulni!

- Felfogtam!

- Használd az indexet! Nem dísznek van!

- Kuss! Te vezetsz, vagy én?!"

     Ilyen és ehhez hasonló elmés beszélgetések hada árasztotta el az autót.

     Nem értem. Ezek hogyan tudnak így állandóan egymás mellett utazni? Én már rég főbe lőttem volna vagy magamat, vagy Taót.

     Jóformán semmit nem tudtam kezdeni magammal, mert a fülhallgatóm a táskámban volt, amit még a lakásban  odaadtam Channienek.

     Az út során vagy egymilliószor elküldtem az összes létező embert a sunyiba, már annyira elegem volt. Én esküszöm eret fogok vágni, de egyszerre hat késsel!

     A vér is megalvadt az ereimben, mire odaértünk a helyszínre. A végtelennek tűnő utazás után konkrétan megváltás volt, ahogy Tao kisebb-nagyobb sikerrel, de leparkolt.

     Kyrát szó szerint kilöktem az autóból, s gyorsan én is kiugrottam. Nem bírtam tovább ott ücsörögni, már a halálomon voltam.

     Egy jó csípős megjegyzést akartam tenni erre az esetre, mikor megláttam a csarnokot, ahol a srácok fel fognak lépni. A levegő is bent rekedt a tüdőmben. Ez mindig is ilyen geci nagy volt?

     Mikor kellőképp kicsodálkoztam magamat barátnőm felé fordultam.

- Mégis mi a jó édes anyám kínja volt ez? Mint akik már ötven éve házasok, és csak baszogatni tudják egymást! Tao töröld le azt a kaján vigyort a pofádról. vagy én törlöm le! Nem úgy értettem! – fakadtam ki. Perverz barom!

     Nem vártam meg a reakciójukat, elrohantam megkeresni barátomat, meg a többi hülyét.

     Viszont azt még hallottam, ahogy Kyra utánam ordít egy kulturált  "Megbaszhatod!" kifejezést.

Kyra

     - Hülye gyerek – vágtam hátba az épp kiszálló Zitaót. Becsapta az autó ajtaját, majd lezárta a kocsit a kezében levő kis távirányítóval. Remélem, hogy Joon nem haragszik annyira. Tao elrakta a kulcsot a nadrágja zsebébe, majd vigyorogva felém fordult. – Perverz idióta. Muszáj mindent félreértened?

     - Nem is értek mindent félre – ellenkezett rázva a fejét, mosolyát viszont nem tüntette el arcáról. Áh, rohadtul nem.

     Felnéztem az Olympic Gymnastics Arena hatalmas épületére, ami már szinte a törzshelyemmé vált, annyit voltam már ott. Körbenéztem, és bár a sötétben semmit sem láttam, az azért ki tudtam venni, hogy a tér tiszta, egyetlen ember sem tartózkodott a környéken. A rajongók még nincsenek itt. Pedig általában hajnali fél ötkor már sátort szoktak itt verni.

     - Bemegyünk? Kezdek fázni – didergett mellettem barátom, karjait összefonta mellkasa előtt, s egy helyben toporgott.

     Bólintottam, s elindultam előre az épület belsejéből áradó fény felé. Vajon Joon már a teremben van? Milyen lehet a színpad?

     Tao véletlenül rágyúrt a sarkamra, s mivel az én cipőm még mindig nem volt bekötve, ahogy léptem, a lábam kijött a lábbeliből, ráadásul meg is botlottam, s már csak azt vettem észre, hogy a föld felé közeledem. Gondolatban bíztam Tao reflexeiben, de nem segített, így egyszerűen hasra vágódtam.  A fejem nem ütöttem be, szerencsére a térdeim sem, csak a tenyereimnek és a derekamnak lett baja. Basszus… ez fájt. Tao itt van mögöttem, nem? Miért nem segített? 

- Basszus Kyra, ne haragudj!  - fogta meg a felkarom a fiú, s felsegített a földről.

     Megdörzsöltem fájó medencém, s biztos voltam benne, hogy egy lila folt keletkezett rajta. A tenyereim égtek, felhorzsolódtak s apró kövek álltak bele, amiket leszedegettem.

- Miért nem kaptál el? – löktem meg a vállát, majd lehajoltam a cipőmért, s egy lábon ugrálva felügyeskedtem a lábamra. Zitao leguggolt elém, s bekötötte a felvett cipőm, majd a másikat is. Ez után ennyit el is várok tőle.

- Hirtelen azt sem tudtam, hova tűntél – karolta át a vállam, s egy puszit nyomott a fejem búbjára. Tipikus Zitao.

     Besétáltunk az épületbe, s rutinosan közeledtünk a nagy terem felé.

     A fiú kinyitotta előttem az ajtót, s előre engedett. Amint beléptem a terembe, az állam leesett. Hatalmas ez a színpad. Muszáj lesz Joonnal körbefutnunk. A nézőtéren már javában dolgoztak a munkások, rakosgatták a székeket, s takarították a környéket. Köszöntünk a közelünkben levő embereknek, átvágtunk a hatalmas nézőtéren, majd felmentünk az egyik főszínpad melletti lépcsőn és a színpad mögé sétáltunk.

     Könnyen megtaláltuk az öltözőt, s benyitottunk az ajtón.

     Joon és a fiúk Sehunt körbeállva röhögtek, a maknae pedig csak állt, s durcás arccal, karba tett kézzel nézte őket.

    - Mi a téma? – sétáltam barátnőm mellé, aki vigyorogva fordult felém.

YeonJoon

     - Spárgázó versenyt tartottak – válaszoltam.

- És mi történt? Egyáltalán nem tud, vagy mi?

- Túlságosan is tud – lépett közelebb röhögve Jongdae.

- Amikor lement spárgába a gatyája nem bírta a gyűrődést és elrepedt, így láthatóvá téve a szexi kis dinós alsónacit – ecseteltem a történteket.

     A maknae csak durcásan hallgatta az élménybeszámolót. Szorosan összezárt lábakkal álldogált a kör közepén és mindenkire olyan szúrós szemmel nézett ahogy csak tudott.

     - Ugyan már. Hagyjátok szerencsétlent, ez bárkivel előfordulhat! – lépett előrébb Chanyeol.

     Na azt megnézem, hogy pont ő kel valakinek a védelmére. Főleg, ha szívatásról van szó.

     - Köszönöm! – emelte meg Sehun a hangját.

- De ugye a kis dinóid nem harapnak? – húzogatta a szemöldökét Yeol. Fúú, úgy tudtam!

     Miután Kyra és Tao is kellőképp kiröhögték magukat egymásba kapaszkodva, Sehun megelégelte a dolgot és egy váltás nadrágot a kezébe kapva kirongyolt a szobából. Ez viszont egy újabb röhögési hullámot gerjesztett, ugyanis így újra láthatóvá vált fenekén szépen feszülő dinószauruszos alsónadrágja.

     Ezt az eseményt követte egy kisebb malőr Kyra és Baekhyun között, s ennek az lett a végkifejlete, hogy a srácokkal együtt vigyorogva mentem ki az öltözőből, s csak a gerlepár maradt bent.

     Leültem a színpad szélére egyedül, mert a srácok enni mentek, én pedig nem voltam éhes.

     Kis idő elteltével Kyra megérkezett. Egymásra néztünk, s tudtuk, mire gondol a másik.

     Elkezdtük körbefutni a hatalmas színpadot. Futottunk, futottunk és futottunk. Mikor már a sokadik kört futottuk, mind a ketten kifacsart hullaként rogytunk le a színpad közepére.

     Mikor a staff-os emberek a hangpróbához kihozták a mikrofonokat, egyszerre kezdtünk el feléjük futni. Meghajlások közepette felajánlottuk, hogy majd mi elintézzük a hangpróbát. Mosolyogva odaadták a mikrofonokat, s nem sejtetettek semmit.

     Gondolkodás nélkül elkezdtünk huhogni meg mindenféle hülye hangot kiadni. Mikor ezt meguntuk, megkértünk egy dolgozót , hogy rakja be nekünk azokat a zenéket, amiket mondunk neki.

     Az első szám ami felcsendült a Two Moons volt, amit persze egyből elkezdtünk rappelni.

Letettük a mikrofonokat, mert a rappelést követte a tánc.

     A Growl-lal kezdtük, majd a 4MINUTE - Crazy következett, s a T-ARA Sugar free nevű zenéje jött utána. Ez után Kyra eltáncolta az EvoLtól a We are  a bit different-et, de azt én nem táncoltam vele, mert nem csíptem azt a számot.

     Olcsónak nem mondható drága játék hülyegyerekeknek!

Kyra

     - Gyökerek vagytok – mondtam komolyan, mintha az előbb még nem röhögtem volna a Sehunnal történtek miatt. Szegény gyerek. – Figyeljétek meg, hogy egész álló nap duzzogni fog. Most rajtatok a sor, hogy kiengeszteljétek! – mutogattam rájuk.

     Általában én szoktam megbékíteni Sehunt az ilyesmi helyzetek után. Olyankor mindig nyalókát és gumicukrot kell neki vennem, hintázni kell járkálnom vele és le kell mosnom a kocsiját.

- Olyan jó vagy a kiengesztelésekben. Miért nem csinálod megint te? – vihogott Baekhyun. Mérgesen a tarkójára csaptam.

- Gratulálok, te nyerted meg ezt a menetet!

     Tolni kezdtem az ajtó irányába, majd miután azt kinyitottam, kilöktem rajta a fiút és visszacsuktam a nyílászárót.

- Na, ki akar még beszólni nekem? – kérdeztem a többiektől. Tao kivételével az összes elvigyorodott, majd Joonnal az élen elsétáltak mellettem, s az összes kiszivárgott az öltözőből. Édesanyátok!

     Lemondóan sóhajtottam. – Ezt megkaptam.

- Gyere, had nézzelek – fogta meg a csuklóm Zitao, majd húzni kezdett, leült egy székre és maga elé állított. Levette magáról hátizsákját, az ölébe helyezte, elhúzta a cipzárt, s turkálni kezdett benne. Pár pillanat múlva előhúzott egy fehér tubust, a táskát pedig a földre tette a szék mellé.

- Az meg mi? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Kokain – válaszolta, a hangja és az arckifejezése olyan volt, hogy egy pillanatig el is hittem neki. Ez nem normális. – El ne hidd! – röhögött fel, majd leszedte a kis tubus tetejét. – Fekete nadálytő. Ne kérdezd, hogyan jutottam hozzá. Hosszú történet.

     Szorosan maga elé húzott, konkrétan a két térde közé, majd levette rólam a pulóverom, s felhúzta a trikóm, de még így sem látta teljesen a sérülést, ezért kicsit lehúzta melegítő nadrágom ott, ahol látta a foltot. Nem is lett annyira nagy.

- Ez csúnya – ráncolta a szemöldökét, odahajolt a derekamhoz, megpuszilta a foltot, ami a kis nyomás miatt is fájni kezdett, s összerándultam. – Ne haragudj.

    Tao bekente azzal a krémmel a foltot, ami először fájt, ahogy beledörzsölte, viszont utána megszoktam.

- Mehetsz utadra – húzta fel óvatosan a nadrágom, s lehúzta a pólóm. Nála törődőbb embert nem is találok. S nem is akarok.

- Köszönöm – hajoltam le hozzá, s megcsókoltam.

     Kisétáltam az öltözőből, s Joon keresésére indultam, akit a színpad mellett találtam meg.

Egymásra néztünk, s egyből tudtuk, hogy mire gondol a másik. Megcsaptam barátnőm vállát, felsiettem a lépcsőn és futni kezdtem a színpadon, s azon végig.

    Körbe-körbe futkároztunk mint a diliházból szököttek, körbefutottuk az egész színpadot, ami egyáltalán nem volt kicsi.

     Még a lakásunkban megbeszéltük, hogy igenis koncertezni fogunk, mert az előző koncertek előtt nem sikerült. Fogtuk magunkat, s rebegtetve a szempilláinkat mondtuk a STAFF-osoknak, hogy majd mi elintézzük a hangpróbát. Ők nem sejtettek semmit, s az egyik odaadta a mikrofonokkal teli kosarat barátnőmnek, aki engem karon ragadva húzott magával.

     A főszínpadból ágazott ki középen egy szélesebb színpadrész, aminek a végén egy körszínpad volt, a körszínpadból oldalra kiágazott kettő másik színpadrész, s ezt az egészet összekötötte egy kör alakú járat. Szerintem, felülről úgy nézett ki, mint egy kormány.

     Nos, arra a kör alakú színpadra rángatott barátnőm. Letette a kosarat a földre, majd kivett belőle kettő mikrofont, s az egyiket a kezembe adta. Bekapcsoltuk a mikrofonokat, s huhogni kezdtünk beléjük, az egész terem a mi hangunktól zengett. Utána Joon elkezdett ugatni, én pedig nyávogni, ezt követően pedig mind a ketten kukorékoltunk.

    A munkások többször pillantottak felénk, nem értették, hogy nekünk meg mi bajunk van.

    Miután meguntuk a bohóckodást, megkértem az egyik hangtechnikust, hogy tegyen be nekünk zenéket. Láttam rajta, hogy ellenkezni próbál, de hát, az én kiskutyaszemeimnek ki tud ellenállni?

    Először elrappeltük a Two Moons koreai verzióját, s míg én Sehun és Key szerepében voltam, addig Joon Chanyeol és Jongin részét rappelte el.

    Utána letettük a mikrofonokat, a főszínpadra rohantunk, majd megkértük az emberkét, hogy játssza le a Growlt, amit eltáncoltunk. A Growl után jött a Crazy, ami a 4MINUTE legújabb MV-je volt, s ami nálam az első helyet vezette akkor, ezt követte a T-ARA - Sugar Free című száma, majd az EvoL - We are a bit different, amit egyedül táncoltam, mert Joon nem szerette azt a számot.

     Ezután a szám után jött barátnőm legnagyobb ellensége: Hyunától a Red. Mikor a technikusnak mondtam, hogy ez legyen a következő, Joon majdnem leütött, de mikor mondtam neki, hogy ez biztos tetszeni fog Chanyeolnak, megenyhült és beleegyezett.

     Már akkor jelent meg pár srác, nevükön nevezve Chanyeol, Zitao, Jongdae és Jongin, mikor még csak a zene sem kezdődött el. S mikor elkezdődött a zene, és realizálták magukban, hatalmas vigyor kúszott az arcukra.

     Végig őket nézve vittük végig az egymást követő táncmozdulatokat, ők pedig annyira kéjenc fejjel néztek minket, hogy majdnem elröhögtem magam.

     A végére érve Zitao egyből megindult felém, s egyből rosszat sejtettem, mikor fülig érő vigyorral nézett. Kipattant szemekkel hátrálni kezdtem. Ha tükröt raknék elé, még saját magától is megijedne. 

YeonJoon

     - A Red? Soha! Én azt el nem fogom táncolni, meg ne várd!- akadtam ki, de már késő volt. Kyra teljesen rápörgött a dologra. Azzal próbált meggyőzni, hogy Channienek úgyis biztos tetszeni fog. Teszek rá, hogy tetszik-e neki, vagy sem! Így is elég perverz, kell nekünk még rágyúrni erre.      Kyra kiskutya szemeinek viszont soha sem tudtam ellenállni, így hát persze eltáncoltuk. Csak az volt a baj, hogy a gyökerek premier-plánból nézték végig az egész kis tánci táncit!

     Amint vége lett Zitao gondolkodás nélkül indult meg barátnőm felé, aki azt pedofil arcot látva egyből hátrálni kezdett.

     Mivel Chanyeol valamiért pont elnézett, kihasználva a helyzetet egyből elkezdtem felmászni az egyik tartópillérre. Fél pillanat nem telt el, mikor meghallottam Chanyeol ordítozását:

     - Gyere le basszameg! A végén leesel azt kitöröd a nyakad!

- Fenomenális a meggyőző képességed!- kiáltottam vissza.

- Ne már, Az istenit! Gyere le!

- Húhúhúúú. Én vagyok spiderman!

- Nem, nem vagy az!

- Takarodj! Igenis én vagyok spiderman! Vagyis Spidergirl…

- Spiderman, spidergirl Halált! Egyik sem vagy! Nincs semmilyen különleges képességed, ami megmenthetne, ha lezuhansz!

- Itt vagy nekem te! Majd te elkapsz.

- Nem kaplak el. Bazdmeg, olyan magasságból nem tudlak!

- Ha erre sem vagy képes akkor vonszold el onnan a segged! – nevettem.

     Eszméletlen vicces volt hallgatni ahogy ordítozik és próbál meggyőzni.

Mikor elértem a tetejére, majom felmenőimnek hála átoperáltam magam a másik oldalra, így fel tudtam menni arra a kis összekötő részre, ahol a lámpák voltak. Olyan mint egy kis folyosó a főszínpad fölött. Arra leülve lelógattam a lábamat. Még olyan magasságból is láttam ahogy Chanyeol lesápad. Olyan hulla fehérséget még egy emberen sem láttam az előtt.

     Milyen kis aranyos. Ennyire fél attól, hogy öngyilkos hajlamaim lennének? Vagy csak attól, hogy elveszít? Mindegy, mind a kettő elég morbid ebből a távlatból.

- Ne aggódj! Nincsenek öngyilkos hajlamaim – kiáltottam le neki.

- Ez megnyugtató, de most már gyere le onnan! Komolyan mondom a szívbaj kerülget!

     Erre kicsit megenyhültem. Felálltam és elkezdtem a másik oldal felé sétálni. Ott ugyanúgy lemásztam mint ahogy följöttem majd egy méter magasságból a talajra ugrottam.

     Chanyeol már ott állt előttem karba tett kézzel. Egy másodpercbe sem került, s komoly arckifelezését leváltotta egy kaján mosoly. Lassú léptekkel közeledett felém én pedig ugyanolyan lassan hátráltam, míg hátam neki nem ütközött a pillérnek.

     Gyors mozdulattal befordultam a fém monstrum mögé és teljes gyorsasággal kezdtem el végigfutni a színpadon. Yeolnak viszont azokkal a kicseszett hosszú lábaival nem volt nehéz utolérnie. Átkarolta a derekamat, majd a magasba dobott, amitől egy kis sikoly kúszott ki a számon.

     - Te nyomorék! Jól átbasztál! – morogtam.

- Ez van szívecske. Igaz, hogy félelmetes volt ahogy oda felmajomkodtad magad, de így legalább lejöttél! – csókolt bele a nyakamba. Jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén.

     Karjai között felé fordultam majd nemes egyszerűséggel ajkaira tapadtam. Egyből viszonozta csókomat, Kissé erőszakosan tuszkolta nyelvét számba, de pár pillanattal később már óvatosabb volt.

     Hiába olyan mint egy öt éves Yoda mester, akkor is férfi, vannak bizonyos vágyai. Én ez ellen nem tehetek semmit.

Kyra

     - Olyan a fejed, mint annak a rohadt pedomacinak! Ne merj közelebb jönni! – kiáltottam hátra kocogás közben, ő nem futott, viszont hosszú lábai miatt könnyen beért mindig. Nem futok rendesen, nem akarom elpazarolni az energiám.

- Gyere ide, nem bántalak – kiáltott utánam nevetve – Szeretem a gyerekeket – tette még hozzá gonoszan kuncogva.

- Már nem vagyok gyerek! – ellenkeztem, majd bemasíroztam a színpad mögé, ahol találomra kiválasztottam egy utat, és azon kezdtem el futólépésben átkelni.

- De, de még gyerek vagy – hallottam meg a hangját, s az volt a baj, hogy nagyon közelről jött. Megszaporáztam lépteim.

- Mondom, hogy nem vagyok gyerek! – kiabáltam hátra.    

- De, az vagy. Úgy eszel, mint egy ötéves, néha úgy is viselkedsz. S minden este úgy bújsz hozzám az ágyban, mint egy kiskutya.

     Na jó, az utolsó az hogy jön ahhoz, hogy gyerekes vagyok?

     Mikor ujjai a vállam érintették, futni kezdtem előre, s befordultam egy másik folyosóra. Nem kapsz el, öcsi. Úgy sem futhatsz még. 

 - Amúgy, most miért is futsz előlem? – kérdezte. Még mindig a nyomomban van?! 

     Hátranéztem, s megláttam perverz vigyorát és kidüllesztett szemeit. Már nagyon közel volt, ha kinyújtotta volna a karját, simán elért volna. Nem akartam felsikoltani, ezért számra tapasztottam a tenyerem, s futottam tovább előre, jócskán magam mögött hagyva a fiút. Az egyik kis pihenő résznél kötöttem ki, ahol kanapék és fotelek hada volt. Kiválasztottam egy kanapé és fal közti helyet, ahova befértem, s biztos voltam benne, hogy nem fog meglátni. Itt tuti nem talál meg. Felhúzott térdekkel ültem a résben, próbáltam nem hangosakat szuszogni. Vártam pár percet, Tao hangját, s lépteit nem hallottam.

     Hirtelen Zitao arca úszott bele a látóterembe. A rés előtt állt négykézláb, s folyamatosan mászott beljebb, még mindig ugyan azzal a vigyorral az arcán. Állásba ugrottam, majd átgurultam a kanapé támláján, s egyenesen a földön kötöttem ki. Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam, s siettem is tovább, mert Tao ismét felém közeledett.

     Egy folyosóra kerültem, ami a vécékhez vitt. Berontottam a női mosdóba, majd annak az egyik kabinjába. Gondoltam, oda azért nem követ, de tévedtem. Még szerencse, hogy csak mi vagyunk egyedül. Kihajítanák Taót, ha más nő is tartózkodna itt.

     - Hol vagy, Kyra? – Hangja csalogató volt, mintha csak egy ártalmatlan macskát hívott volna. Perverz hülye gyerek.

     Elszámoltam magamban háromig, s üvöltve vágtam ki az ajtót, s pont nekicsaptam, ezt pedig onnan tudtam, hogy hallottam a huppanást.

     Még mielőtt elkapta volna a karom, kirohantam a helyiségből, s becsaptam az orra előtt az ajtót.

     Elkeveredtem az öltözőhöz, amibe befutottam. Egy lélek sem volt a szobában.

     - Most sarokba szorítottalak.

     Ijedten fordultam az ajtó felé. Barátom ott állt, épp a küszöböt lépte át és csukta be a háta mögött az ajtót. A macska bekerítette szegény egeret, aki nem is csinált semmit.

     Ide-oda kapkodtam a fejem. Megpillantottam Joonmyun kék stresszlabdáját az asztalon, aminek nagyon megörültem, s egyből a kezembe kaptam. Vettem egy nagy levegőt, s Zitao felé fordultam, aki ugyan ott állt.

     - Pikachu, téged választalak! – üvöltöttem, miközben hozzávágtam a megdöbbent fiúhoz a labdát.

     Fél percig nézett rám csendben, s alig pislogott közben, majd kitört belőle a nevetés.

- S még te mondod, hogy nem vagy gyerekes – nevetéséből kuncogás, majd kuncogásából mosoly lett.

     Pár lépéssel előttem termett, s már épp kikerültem volna, mikor visszatartott, s szorosan magához ölelt.

     - Ne rohanj el előlem… - motyogta a fülembe. Ahj, sosem tudok ellenállni az ölelésének. Átfontam derekát, fejem mellkasába fúrtam.

     - Héj Jongdae, ne itt buzuljatok, jó?! – hallottam meg Joon üvöltését kintről. Kibontakoztam a meleg ölelésből, s WTF fejjel néztem fel Zitaóra, aki hasonlóan nézett le rám. Buzulnak…? Ezt meg kell néznem!

      Több sem kellett, átvágtam az öltözőn, és kinyitottam az ajtót.

YeonJoon

     Alighogy elszakadtam Chanyeol édes ajkaitól egy irdatlan ordítást hallottam.

     - Te megcsalsz engem? – Az operaénekesnőket megszégyenítő magasságú hang a színpad mögötti részről jött. Chanyeol egy kulturált „Mi a fasz?” kifejezéssel konstatálta a hangzavart.

     Sietős léptekkel haladtam el barátom mellett, aki a nyomomba szegődve követett. Ami a színfalak mögött várt ránk, valami fenomenálisan röhejes volt!

     Szerencsétlen Kyungsoo úgy nézett a körülötte hadakozó két férfifiúra mint egy világra rácsodálkozó két éves, s miután észre vett minket halkan, magas hangon kérdezte:

    - Ezek mi a halált csinálnak?

     Karon ragadtam szerencsétlen kiskutya beütésű barátunkat és beállítottam Chanyeol és önmagam közé.

     - Ezek mit csináltak? – kérdeztem.

- Jongdae letámadott és elkezdett ölelgetni, mint valami rossz buzi és akkor jött Kai, aki felordított hogy, „Te megcsalsz engem?”

- A hülye mindenüket – állapította meg Yoda.

- Még két ilyen homokos barmot. Héj Jongdae, ne itt buzuljatok, jó?!

     Két perc elteltével barátnőm meg a panda is feltűnt, de ők csak röhögve fogadták a szitut. Ahogy visszanéztem a még mindig hadakozó melegekre megakadt valamin a szemem.

- Enyém az a geci nagy csákány! –üvöltöttem fel , mire mindenki ijedten fordult felém.

     Mikor Kyra is meglátta, hogy éppen milyen kellékek felé futok, az ő torkát is elhagyta egy csatakiáltás:

- Enyém a kávébab!

     Olimpikonokat meghazudtoló gyorsasággal kezdtünk sprintelni a kiszemelt célpontok felé. Már csak pár méter volt hátra, mikor egy test magával rántott a földre. Nagyot nyekkenve landoltam.

Félre néztem s láttam, hogy Kyra is pórul járt. Tao a hátára fektette s ráült a derekára. Egy nanoszekundummal később a támadóm engem is hátra vágott, s rám ült. Combjaimat lábával leszorította, csuklóimat pedig könyörtelenül a padlóhoz szegezte.

     Chanyeol mosolygós arcával találtam magam szembe, ami nekem is egy kis vigyort csalt az arcomra. Közelebb hajolt hozzám, s épp csak hozzá ért a számhoz, már vissza is egyenesedett. Csalódott képemet látva elnevette magát.

- Ha a csákányt akarod, akkor azért meg kell küzdened!

Kyra

      Össze fog törni. 

- Szállj le rólam! – löktem le magamról Taót a vállainál fogva, aki elvesztette az egyensúlyát, s hátraesett.

     Gyorsan feltápászkodtam a földről, s a már kiszemelt kellékek felé kezdtem futni.

     A kezembe kaptam azt a nagy műanyag kávébabot, ami a talicskába volt belerakva, majd futni kezdtem előre, a főszínpad közepéből kiágazó színpadrészen.

     Középen megállva körbenéztem. Tao oldalról közeledett felém, Chanyeol és Joon pedig ugyan ott maradtak, s birkóztak, miközben üvöltöttek, s egyszer Joon, egyszer pedig a fiú volt felül. Mikor Joon volt felül, akkor barátja pólóját rángatta debil fejjel, s mikor Yeol volt felül, ő is ugyan úgy rángatta a lány felsőjét. Hajrá Joon, te vagy a legjobb.

     - Tedd vissza azt a szart, nem játék! -  termett mellettem Zitao, s megragadta a babot. Elszánt arccal rángatni kezdtem az egyik végénél fogva, közben egyre közelebb kerültem Taozihoz. Az egyik kezemmel még mindig tartottam a kelléket, a másikkal pedig megcsikiztem a fiú oldalát. Felvisított, elengedte a kávébabot, s ha nem tartja meg az egyensúlyát, hátra esik. Mi az, hogy nem játék? Úgy is ő mondta, hogy gyerekes vagyok.

     Győzelem ittas mosollyal kezdtem el futni előre, majd lefordultam az egyik kiágazáson, s körbe kezdtem rohanni. Eközben láttam, hogy barátnőm lerúgta magáról barátját, felállt, majd a csákányhoz sprintelt. Ügyes. 

    - Én vagyok a király! – üvöltött, s a magasba emelve a csákányt kezdett el futni felém. Ugye… nem akar leütni? – Küzdjünk meg! – vette az egyik kezébe szerzeményét, s felém nyújtotta, miután odaért hozzám. Túlságosan is fel van pörögve.

- Miért? – kérdeztem, miközben támadó állásba álltam és magam elé emeltem a kávébabot.

     - Nehogy összeverekedjetek! – kiáltott fel Joonmyun, aki időközben hirtelen közénk lépett. – Azokat pedig tegyétek le – biccentett az elcsent kellékek felé. Barátnőmmel egymásra néztünk, Joon felvonta a szemöldökét és elvigyorodott, én bólintottam, s letettük a babot és csákányt a kezünkből.

    Ezután mind a ketten a leader felé fordultunk, aki amint meglátta, hogy mind a ketten nézzük, összehúzta a szemeit.

    - Most! – kiáltottam, majd mind a ketten elkezdtük csikizni a fiút. Hangosan nevetni kezdted, miközben próbált minket levakarni magáról.

     - Most megvagy! – Tao a semmiből tűnt elő, s még mielőtt bármit is csinálhattam volna, karjait összefonta a hasamon, megemelt, majd elvitt Joonmyun közeléből.

- Tegyél le! – kapálóztam, de nem értem el vele semmit. Miért kell mindig elrontani a szórakozásom?

     - Nyugodj le. Kapsz hotteokot – mondta, s bevitt a színpad mögé. Egyből abbahagytam a kapálózást, s hagytam, had vigyen, amerre akar.

     Hotteok, nyami. 

YeonJoon

     Kyra gyorsan lelökte barátját magáról és elsprintelt a műanyag kellék felé. Én inkább leálltam birkózni. Pörögtünk, forogtunk, estünk s keltünk. Mikor én voltam fölül a pólójánál fogva rángattam Channiet, mikor ő volt fölül ugyan ezt tette. Látom nem hat meg, hogy lány vagyok. Ahogy az sem, hogy a barátnőd!

     Még tíz percig ott hülyültünk, de aztán megelégeltem s lerúgtam magamról. Mikor elterült mellettem villámgyorsan felpattantam és a csákányom felé kezdtem el rohanni.  Amikor megszereztem győzelemittas arccal emeltem a magasba.

     - Én vagyok a király! – üvöltöttem, s elkezdtem el Kyra felé futni.

Mikor oda értem elé, támadó állásba álltam és magam elé emeltem a csákányomat. - Küzdjünk meg!

     - Miért? – kérdezte, de azért ő is beállt és védekezően maga elé tartotta a kávébabot.

- Nehogy összeverekedjetek! – állt közénk Suho, aki szinte a semmiből tűnt elő – Azokat pedig tegyétek le.

     Felvont szemöldökkel bámultam a leaderre, majd Kyrára néztem s elvigyorodtam. Letettük a kezünkből a kellékeket és elborult arccal Joonmyun felé fordultunk.

     - Most! – kiáltott fel barátnőm, s erre mind a ketten ráugrottunk a fiúra és kíméletlenül elkezdtük csikizni.

     Suho  fáradhatatlanul próbált levakarni minket magáról, de nem járt sikerrel. Egyszer csak Tao tűnt fel a semmiből és Kyra derekát megfogva egyszerűen leemelte a leaderről és elvitte valahova.

     Már csak egyedül voltam, ezért ráültem Suho hasára és úgy csikiztem tovább. Minimum öt percig kínoztam még a fiút, mikor is felcsendült Diplótól a Boy oh boy, ami köztudottan az egyik kedvencem. Felpattantam és a színpad közepére futottam ott pedig elkezdtem táncolni.

     Mivel öt éves korom óta tanultam hip-hop-ot nem volt nehéz improvizálni rá.

     Mikor vége lett a számnak fáradtan estem össze a színpadon és röhögésben törtem ki. Látómezőmbe egy hotteokot zabáló Kyra mászott be.

- Játszunk visszhangosat – szólalt meg tele szájjal.

- Benne vagyok – tápászkodtam föl.

     Mind a ketten felmásztunk a lelátó tetejére a csarnok két különböző pontján és elkezdünk egymásnak ordítozni. Olyanokról társalogtunk, mint például a klónozás előnyei és hátrányai, a drogok legalizálása, a hotteok íz világa és arról, hogy engem előző nap elraboltak az űrlények.

    Mondanom sem kell, mindenki teljes retardáltnak nézett minket.

     Ezután jött a visszhangos játék: Kyra ordított valamit én pedig a visszhangot adtam hozzá, és ugyan ez fordítva. Ennél a játéknál is eszméletlen műveltek és okosak voltunk a szavakat, illetve mondatokat tekintve. Csak, hogy példákat is mutassak: "Jönnek a minitalizált páncéldisznók!", "Vigyázz, medve támadás!", "Disznó veszély!" "Justin Bieber klónok háborúja!", "A démonkecske a kedvenc állatom!". Ilyen és ehhez hasonló elmés megszólalások hagyták el a szánkat.

     De hát mit lehet tenni, ha két ekkora világ barmát összezárnak?!

Kyra

Tao az öltözőbe vitt, ahol kettő darab hotteok várt arra, hogy valaki megegye őket.

     Barátom leült egy székre, majd az ölébe ültetett, az édességért nyúlt, s a kezembe nyomta. Összefolyik a nyál a számban. Megszagoltam az ételt, melynek isteni illata volt, mint mindig.

     Lóbálni kezdtem a lábam, miközben ettem, s csámcsogtam is, mert tudtam, hogy ez Taót rendkívül idegesíti.

- Ne csámcsogj, légy szíves – mondta komolyan, s belecsípett a bőrömbe, s fojtatta hasam simogatását. Megrántottam a vállam, tovább csámcsogtam, ezúttal halkabban. – Tényleg úgy viselkedsz, mint egy gyerek – puszilta meg a tarkóm.

- Ez van – feleltem tele szájjal, és egy nagyot haraptam a tésztából

Csendben ettem tovább, s miközben falatoztam, a fiú homlokát a hátamnak döntötte, lábaim és hasam simogatta.

     Vajon Joon mit csinálhat? 

     - Visszamegyek a színpadra – szálltam le Taóról, s bekaptam az utolsó falat ételt, s a kezembe vettem a második hotteokot is. – Nem baj, ha megeszem? – kérdeztem nagy szemekkel. Nevetve megrázta a fejét, én egy ragadós puszit nyomtam az arcára, majd kiugráltam az öltözőből.

     A főszínpadon egy földön fetrengő, lihegő, de röhögő Joont láttam. Gondoltam táncolt valamire, ezért nem kérdőjeleztem meg, inkább beleharaptam a hotteokba, és mondtam neki, hogy játszunk visszhangosat. Beleegyezett, és felkelt a földről.

     Felrohantunk a nézőtér legfelső sorába a csarnok két különböző oldalára és ordibálni kezdtünk egymásnak, eközben az ételt is megettem, ami a kezemben volt. A munkások próbáltak minket ignorálni és a feladatukra koncentrálni, kisebb-nagyobb sikerrel. Páran rosszallóan néztek ránk, de már megszokták, hogy mi mindig hülyéskedni szoktunk. Levezettük a felesleges energiánkat, s ez a hatalmas terem pont megfelelő volt erre a célra. 

     Lesiettünk a lelátóról, s a földre érve szlalomozni kezdtünk a székek és az emberek között.

     Felmásztunk a körszínpadra, kezünkbe vettünk kettő mikrofont, s bekapcsoltuk őket. Megkértem Bobot -aki a másik hangtechnikus-, hogy játsszon le nekünk pár számot.

     Először elrappeltük Masta Wu-tól a Come Here-t, de nem csináltuk szereposztásban, végigrappeltük duóban az egészet. Ezt követte Bobby-tól a Go, a Bounce és a Lookin’ for luv, majd Mino-tól az I’m him. Az egész terem zengett a hangunktól, a hangfalak maxra fel voltak tekerve, már előre be voltak állítva a délutáni koncertre. Pár ember, akiket nem ismertünk, vigyorogva kezdett csápolni, aminek nagyon örültünk.

     Miután meguntuk a rappelést, letettük a mikrofonokat, én pedig elrohantam hátra az öltözőbe. Tao még mindig ugyan ott ült, s bűvölte a telefonját, füle be volt dugva.

Nem zavart, hogy barátom ott van, turkálni kezdtem a fogsara rendezetten, sorba tett fellépő ruhák között.

     Találtam egy fekete inget, melynek hátára az „EXO PLANET” felirat volt rányomva, az alatt pedig a „02” szám. Ez a szám a második koncertsorozatot jelentette. A fogasra Tao neve volt ráírva, onnan tudtam, hogy az a ruha az övé. Nem zavartattam magam, levettem az akasztóról és felvettem a fehér trikómra. Feltűrtem az ujjait, de nem gomboltam össze. Hát… ez nagyon nagy rám.

     - Hé, te meg mit csinálsz? – pattant fel a székből Tao, kivette füléből a fülhallgatót, telefonját az asztalra tette.

- Késő! – nevettem fel ördögien, kirohantam az öltözőből, s nem álltam meg a színpadig. Megkértem Bobot, hogy rakja be a 4MINUTE Crazy című számát, én addig vigyorogva a főszínpad közepére álltam. Pont akkor jelent meg Zitao, mikor elkezdődött a szám.

     - Yeah, I’m the female monster! You know that! – mondtam együtt Hyunával, Taóra kacsintva. – Everybody let’s get crazy right now! Leggo! – következett Jiyook része, őt követte ismét Hyuna része, amit rappleni kezdtem, miközben táncoltam.

YeonJoon

     A visszhang játék után elkezdtünk rappelni. Imádom az ilyesfajta számokat így nem volt nehéz, soknak tudom a szövegét, akárcsak Kyra.

A rögtönzött fellépésünk után barátnőm becsámpázott a színpad mögé. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem keresni Baozit.

     - Minseok! Minseok! Minseok! Hol vagy? – kiabáltam.

- Itt vagyok, ne keress – lépett ki a színpad mögül – Mi kéne ha volna?

- A manó jelmezed. Fel akarom próbálni.

- Csak így, az egészet?

- Nem. Csak a pulcsi, a sapka meg a cipő kell. Főleg a cipő – soroltam.

- Haj, legyen. Gyere, odaadom.

     Készségesen követtem egy másik öltözőbe, ahol előtúrta nekem a fellépős ruháját. A kezembe nyomta én pedig elbattyogtam vele az öltöző másik végébe, ahol leraktam egy székre a kapott dolgokat. Levettem a rajtam lévő pulóvert és felvettem a piros-kék csíkos manó pulcsit. Ezt követte a hózentróger, majd a piros kötött sapka. Leültem egy székre, kikötöttem a cipőmet és lecseréltem a kis piros pomponos fekete lakkcipőre. Megnéztem magam tükörben és örömmel vettem tudomásul,hogy nekem még az is jól áll.

     Kimentem az öltözőből és felmásztam a színpadra. A főszínpad egyik szélén leültem és csak néztem ahogy sürögnek-forognak az emberek. Az egyik kedves nő – aki a műanyag kellékeket pakolta odébb – megjegyezte, hogy milyen kis aranyos vagyok. Jól esett, hogy így gondolja, csak az volt a baj, hogy én zsigerből utálom ha valaki azt mondja rám, hogy aranyos.

     Gyorsan odafutottam az egyik hangtechnikushoz és megkértem, hogy rakjon be valami szexi számot. Mikor megkérdezte, hogy: „Az ugyan mégis miért?”, csak annyit mondtam, hogy utálom ha cukinak neveznek. Egyből elkezdett röhögni, de azért berakott nekem valami zenét. Felfutottam a kör alakú színpadrészre és elkezdtem táncolni. Láttam hogy páran kicsit megnéztek, de annyira nem zavartattam magamat. Akkor már kicsit kínosabb volt a szitu, amikor a srácok kezdtek el kiszállingózni a színpad mögül. Legelsőként Jongin jelent meg, aki jól nevelt kan módjára felhördült mutatványomat látva. Ballszerencséjére Chanyeol volt a második, aki kulturáltan tarkón csapta.

- Akadj le róla!

- Higgadás van, tudom, hogy a tied.

- Hékás! Senkié sem vagyok. Max saját magamé! – akadtam, ki. Tudjátok mikor leszek én bárkinek is a tulajdona! Meg ne várjátok.

     Nem nagyon érdekelt a közöttük kialakult veszekedés, így elfutottam a főszínpadhoz és ott táncoltam tovább.

Kyra

     - Unatkozom – tettem karba a kezeim, miközben az asztalon ültem az öltözőben.

     Miután eltáncoltam a Crazyt, láttam, hogy barátnőm manó jelmezben feszítve beszélget egy hangtechnikussal. Szomjas voltam, ezért befutottam az öltözőbe, Tao hátizsákjából elővettem egy fél literes vizet és a feléig megittam, s már mentem volna ki, mikor barátom elállta az utamat, majd mondta, hogy nincs több rohangálás, szépen bent maradok vele. Az ingét is kérte, de nem voltam hajlandó odaadni.

     - Mi az, hogy unatkozol? Két órán át a színpadon hülyültél – pillantott fel a telefonjából Tao, s hátradőlt a széken.

- Akkor is unatkozom – ugrottam le az asztalról. Az ajtó felé néztem, majd Zitaóra, aki a telefonját bújta. Itt a lehetőség. Lábujjhegyen közelítettem meg az ajtót, s lenyomtam a kilincset, de a nyílászáró nem nyílt. Mi a…?

     - Te most komolyan bezártál ide? – kérdeztem idegesen, s rángatni kezdtem az ajtót.

  - Ha tudod, hogy bezártam, akkor miért rángatod? – érdeklődött Tao.

     - Annyira gonosz vagy! – dobbantottam egyet a lábammal, majd hátat fordítottam az ajtónak, a kanapéhoz lépdeltem leejtett vállakkal, s lefeküdtem rá, ezt követően magzatpózba helyezkedtem. Joon hülyülhet, engem meg bezártak. Ez nem ér. Halkan morogtam, s lehunytam a szemem.

     - Aludj egy kicsit. – Tao homlokon csókolt, majd rám terített egy vékony plédet. Nem szóltam hozzá, az orromig húztam a takarót.

     Úgy is elfáradtam…

***

     Ajtócsapódásra keltem.

     Lassan nyitottam ki pislogóim, majd nyújtózkodtam egyet, s megfordultam, de olyan szerencsétlenül, hogy a földre estem, a takaró pedig rám. Francba is… Nyöszörögve rúgtam le magamról a plédet, majd feltápászkodtam és megdörzsöltem a szemeim. Az öltözőben senki sem volt. Akkor az előbb valaki kiment.

     Nyújtózkodtam egy nagyot, és az órára néztem. A szemeimből egyből eltűnt az álmosság és kidüllesztettem szemgolyóim. Az falióra délután fél hatot mutatott.

- Fél óra és koncert! – csaptam tenyereimmel arcomra, s meggyúrtam egy kicsit bőröm. Rendesen elaludtam.

     Ujjaimmal beletúrtam rövid hajamba, hogy kicsit rendezzem a kósza tincseket, s megközelítettem az ajtót, ami szerencsére nyitva volt.

     A színpadhoz sétáltam, de nem mertem kimenni, mert hatalmas robajt hallottam a terem felől. A rajongók már itt vannak. Francba, nem tudunk már hülyülni a színpadon. Hol lehetnek a majmok és Joon?

     Befordultam egy folyosón és végigmentem rajta, majd befordultam egy sarkon és az egyik pihenő helynél kötöttem ki. Ott ültek a fiúk, kisminkelve, hajuk pedig tökéletesen belőve. Joon ott ült közöttük, és nagyban játszott valamit az iPad-ján.

- Hali – köszöntem nekik, mire rám néztek.

     - Jól aludtál? – puszilta meg az arcom Zitao, mikor beleültem az ölébe, felé fordulva. Átkaroltam a nyakát, s közelről szemrevételeztem sminkelt arcát. Annyira jól néz ki. A haját észre véve egy kisebb szívroham jött rám.

     - Mi ez a lilás szín? – túrtam bele finoman hajlakktól ragacsos hajába. Az állánál fogva elfordítottam a fejét, hogy oldalról is meg tudjam nézni. – Itt oldalt maradt szőke? Áh hagyjuk, jól nézel ki – bújtattam bele nyakába arcom, s lehunytam a szemem.

     Tao a derekam simogatta trikóm alatt, majd tenyereit felcsúsztatta hátamon, s körkörösen simogatta bőröm. Képes lettem volna ott helyben, az ölében újra elaludni.

    - Kyra, jössz rohangálni? – hallottam meg Joon hangját. Kinyitottam a szemem és felemeltem a fejem, majd kérdőn néztem rá.

- De hát… már itt vannak a rajongók – húztam fel a szemöldököm.

     - Ne aggódj, megoldom – húzta ördögi vigyorra a száját.

     Vajon mit talált ki?

YeonJoon

     Igazából semmit sem találtam ki. Mivel így is elég gyökér vagyok, simán kimegyek rohangálni a rajongók közé. Ha valamelyik sasaeng rám ugrana valami csatakiáltással, úgyis lekaratéznám.

Kyrával együtt bementünk a Staffosoknak kijelölt kis szobába, ahol mind a ketten magunkra öltöttük a – vagy három számmal nagyobb – pólót, amit kaptunk. A koncert nevét viselte, illetve egy „STAFF” felirat virított még a hátán. A nyakunkba akasztottuk a kis kártyát, ami még pluszban jelezte a biztonságiaknak, hogy bármennyire is vagyunk elmeroggyantak, nem dobhatnak ki minket.        Miután felöltöttük harci ruhánkat, velem az élen elindultunk a csarnok felé. Ahogy gondoltam. Már elég sokan bent vannak, de ahogy látom, a legfelső soroknál még senki sincs. Mázli.

     Mivel a csarnokba ugye alul lehet bejutni a rajongók főleg ott tömörültek. Intettem Kyrának, hogy ő menjen előre, hisz’ fogócskázni jöttünk. Még mielőtt elindult volna odasúgtam neki:

- Indulhat a móka.

     Több sem kellett úgy kezdett futni, mint a nyúl. Én sem tétováztam egyből a nyomába eredtem. Mivel a csarnok akusztikája elég érdekes volt, nyugodt szívvel ordítoztam neki, hiszen a lenti sorokban ezt semennyire sem lehetett hallani. A staffos kinézetünk miatt beengedtek minket a színpad mögötti lelátóhoz is. Mondjuk, mintha lett volna esélyük megállítani. Úgy téptünk el az ott álló emberek mellet, hogy csak a kondex csíkot látták belőlünk.

     Semmi problémánk nem volt egészen addig, amíg pár rajongó föl nem tévedt a felsőbb sorokba. Akkor kezdődtek a bajok. Vagyis nem is voltak azok bajok, csak enyhén nagyon furcsa fejjel méregettek. Mert azért mégis két staffos csaj ordítozva fogócskáznak a felső sorban.

     Az egyik lány szájáról le tudtam olvasni, amint ezt kérdezi egyik barátnőjétől:

- Te. Ezek meg mi az istent csinálnak?

     Enyhe röhögő görcs tört rám, amitől elkezdett szúrni az oldalam, de nem állhattam meg, ugyanis Kyra messze előttem járt már. Rákapcsoltam a tempóra és egy jó öt perc kergetőzés után megfogtam. Ezután egy kis levezető futás gyanánt elkezdtünk kocogni. A színpad miatt lezárt kilátó résznek a szélénél Jongdae, Joonmyun, Minseok és Kyungsoo beszélgetett.

     - Álljatok már meg! Egész nap csak rohangáltok! Miért nem tudtok lenyugodni? Faszom már!

A kelleténél kicsit hangosabban szólt be nekünk Suho, mikor elfutottunk mellettük, így néhány fan meglátta őket. Szerencsétlenek persze nem menekültek el, leálltak autógrammot osztani.

Az egyik lány nagyon szúrósan nézett minket.

     Biztos hallotta Suho beszólását. Valószínűleg azt gondolja, hogy több a kapcsolat közöttünk, mint puszta munkatársi. Ki kell, hogy ábrándítsalak kedves. Valóban nem csak munkatársi a kapcsolat! Nem bírom az olyan lányokat, akik konkrétan még a szart is kivernék belőlem, csak azért mert a srácok a barátaim. Mert, hogy akkor miért nem az ő barátai?! Fuck logic.

     Közeledett az idő, a karjánál fogva magammal rángattam barátnőm és a staffosok részére kijelölt kis területre álltunk. Apró-cseprő dolgokról kezdtünk el beszélgetni, csak akkor hallgattunk el, amikor megkezdődött a koncert. A srácok színpadra léptek, a rajongók pedig torkuk szakadtából kezdtek el sikítani. A srácok az Overdose-zal kezdték. 

Kyra

     A koncert fenomenális volt, a fiúk nagyon kitettek magukért.

Egész végig a főszínpad előtt álltunk Joonnal, és a többi rajongóval együtt sikítottunk, fanchantoltunk és a fiúk nevét ordibáltuk. Ott ahol kellett, a transzparenseket mutogattuk, s folyamatosan ráztuk a lightstickjeinket.

     Az új album számait is előadták, amiket még én sem hallottam, ezért megállíthatatlanul tomboltam.

Sajnos Baekhyun és Jongin is majdnem lecsúszott a színpadról. Az egyik kis felvonó a színpadon nem volt feleresztve, Jongin pedig beleesett és megsérült a válla. Joonnal utat törtünk, s a fiúhoz rohantunk, de őt már rég felkaparták és az orvosi szobába vitték. Vonakodva bár, de visszamentünk a helyünkre, és imádkoztunk a fiúért.

     Tao mivel nem épült fel rendesen a sérüléséből, ezért ő sem táncolt a dalok nagy részében, de azért a színpad hátulján ült és nézte a fiúkat és a rengeteg rajongót. Viszont a koncert nagy részében ő is jelen volt a színpadon a fiúkkal.

     Koncert végén, mikor lementek a színpadról a ráadások után, mi is az öltözőbe rohantunk.

     Konkrétan mindegyik bőgött, mikor benyitottunk, s alig bírtuk őket vigasztalni. Rettenetesen boldogok voltak, na jó Jongin és Tao annyira nem, ők azért is sírtak, mert azt mesélték be maguknak hogy cserben hagyták a rajongóikat. Ez nem volt így, nagyon nem, és ők is tudták.

     Egyik felem nem várta a másnapi koncertet, a másik felem pedig igen.    

     Hatalmas élményben volt részünk, s szerencsésnek mondhattuk magunkat.