Kapunyitás. Mint egy csorda, úgy rohamozzák meg az épületet a rajongók. Annyira nyomulnak, hogy majdnem eltapossák a körülöttük lévőket. Mindenki csak saját magára gondol, jó helyet akar magának szerezni, hogy lássanak valamit. Én görcsösen kapaszkodom újdonsült barátnőm karjába, megfélemlít az a sok ember, meg persze az a kettő nagydarab pasas, akik a jegyünket szedik. Megijedek, mert egy időre elszakadok barátnőmtől. Viszont megnyugszom, mert hamar megjelenik mellettem, mosolyogva. Szerencsénk van, olyan helyet szereztünk, ahonnan - nem tökéletesen - látjuk a színpadot.
Már csak két perc.
Akkor eszmélek fel gondolataimból, mikor éles sikítások hasítják ketté a levegőt. A sikítások a Teen Top megjelenését jelentik. Lesokkolódva állok lábujjhegyre. Tényleg itt vannak... C.A.P, Chunji, L.Joe, Niel, Ricky, Changjo...
Felcsendül a Rocking ismerős dallama, és kezdődik a tombolás. Én még mindig csak állok, és nézek előre. Még mindig nem jut el a tudatomig, hogy itt vannak. Barátnőm meglöki a vállamat, így invitál ugrálásba. Gyorsan kapcsolok, majd a többi rajongóval együtt sikítva kezdek bele a csápolásba.
Két dal után bemutatkoznak a srácok. Mind a hat tag megszólal magyarul. Az én szívemet viszont ChanHee dobogtatja meg a legjobban. Mindig ő az, aki felkelti a figyelmem... most meg itt áll előttem pár méterre. Kicsit elszomorodom, mert engem úgy sem fog észrevenni.
***
Ilyen gyorsan lement volna az a két óra?
A rajongók szomorúan, de mégis boldogsággal telve hagyják el az épületet. Én sírok, szabályosan sírok. Barátnőm megölel, letörli a könnyeim, majd kijelenti, neki sietnie kell. Elmegy. Ott hagy egyedül. Hiába vagyok én kislány... egyszerűen kifut a teremből. Homályos szemekkel még visszanézek a színpadra, majd egy nagyot sóhajtok, és végleg elhagyom a csarnokot. Először nem érzem a hideget, túlságosan is kimelegedtem a nagy tombolás közepette. Céltalanul bolyongok egy irányba, annyira kiüresedett a fejem, hogy már magam sem tudom, hogy mit csinálok.
Leülök a hideg betonra, felhúzom a térdeim, majd azokat összekulcsolom karjaimmal, s ráhajtom fejem. Újra előtör belőlem a sírás, akaratlanul. Nem értem... boldog vagyok, de mégsem. Fúúj, de nyálas egy gondolkodásom van.
Hiába van vége a koncertnek, még mindig hallom a nyüzsgést. Ezek nem akarnak hazamenni? Páran elmennek előttem, de egyik sem olyan figyelmes, hogy észrevegyen egy kislányt, aki a földön kuporog. Hát, ilyen a magyar népség. Felemelem a fejem, s körbenézek. Kezdtek fogyatkozni az emberek, de még mindig van, aki a kapu előtt áll, és vár a csodára, egy Isteni lökésre. Néha azt érzem, nekem több eszem van, mint egy nálam idősebbnek.
Kihalászom a telefonom a zsebemből, majd megnézem az időt. Még csak húsz perc telt el. Barátnőm már biztos úton van. Hogy hagyhatott itt? Francba, merre is kéne mennem?
Már agyban eldöntöttem, hogy felkelek a betonról, de fizikailag ez képtelenség volt. Egy az, hogy nem volt kedvem, kettő: annyit ugráltam, hogy megfájdult a bal lábszáram. Ha megerőltetem, tuti felüvöltök.
Ismét elmennek előttem, felismerem, az a szörnyella hajú és a barátnői. Rám néznek pár lesújtó pillantással, majd otthagytak.
- Fulladjatok meg... - motyogom mérgesen fújtatva.
Nos, mivel az A terv csődbe ment, jön a B terv... itt maradok, és én is várok a csodára. Senkinek sem fog feltűnni, hogy egy tizenöt éves gyerek ül, egyedül, védtelenül.
Mivel nem tudok mit kezdeni magammal, ezért elkezdem halkan énekelni a Clap refrénét.
- I'm so cra cra crazy, clap clap clap clap mad man... áh, ez így uncsi - szontyolodom el azonnal.
Erőt veszek magamon, majd a földre téve tenyerem próbálom magam felnyomni.
Képtelenség volt, mert mikor ráállok a bal lábamra, egy nagyot nyikkanva visszarogyok a földre, a még a fenekemet is beütöm. - Oh, shit.
Körbenézek, hátha valaki észrevette szerencsétlenségemet. Senki. Ordibálni nem fogok. Akkor maradok itt, azt csövezek.
- Hm, mit kéne tennem? - Hurrá, már magamban beszélek. Hm, ez a koncert fergeteges volt. Annyira helyesek és aranyosak... milyen gáz már, hogy csak a VIP-eseket nézték. Akaratlanul is elhomályosodnak szemeim, mikor felidézem magamban az Angel-t. És, ahogy megszólaltak magyarul. Juj! Bár, ChanHee magyar mondatát elsőre nem fogtam fel.
Gondolkodás közepette egy hatalmasat kordul a gyomrom. A zsebemben kezdek turkálni az aprópénzem után. Meglepődve veszem észre, hogy nincs egy vasam sem. Próbálok visszaemlékezni, mit csináltam én azzal az apróval, amit a barátnőm nyomot a kezembe. Zsebre vágtam, a tombolás közepette pedig kiesett a zsebemből. Na, most már lehet azt mondani, hogy csóró vagyok.
Eszembe jutnak olyan gondolatok is, mint például: eladom a telefonom, elkezdek táncikálni, énekelni, esetleg kirabolok egy öreg nénikét. Az összes örült gondolatot elhessegetem a fejemből.
- Gyerek vagyok, nem tagadom... - dalolászom a saját agyszüleményem, miközben figyelem a még mindig a helyszínen levő emberkéket. Mire várnak, tapsra?! Mindjárt elkezdem nekik hangosan énekelni a Clap-et...
Hirtelen valaki megkocogtatja a vállamat. Megdermedek, a szívem annyira elkezd dobogni, hogy majdnem kiszakad a helyéről. Megijedtem.
- Valami baj van, kislány? - kérdezi valaki... koreaiul. Okés, akkor most nézzük. Miért olyan ismerős nekem ez a hang?!
Hátranézek s lefagyok. A csuklya ellenére is tisztán látom... Niel arcát. Istenemre mondom! Kár, hogy pogány vagyok.
- Daniel...? - suttogom elfojtott hangon. Ne fangörcsölj, ne legyél hisztis fanpicsa... nyugiiiii!
- Azta. Ha tudod ki vagyok, te is nézted a koncertünket, igaz? - mondja halkan, még a szeme is felcsillant. - Várj, te érted, hogy mit mondok? - képed el azonnal. Felkuncogok és bólintok.
- Igen, néztelek titeket. De, te hogy kerülsz ide?
- C.A.P látta az ablakból, hogy valaki próbál felállni, de nem tud. Először szólt Chunji-nak, hogy nézze meg, de mivel ő nem volt hajlandó ilyen sötétben egyedül mászkálni, ezért rám maradt a meló. Most meg itt vagyok - mosolyodik el.
- Akkor... azért jöttél, hogy segíts? - nézek rá felhúzott szemöldökkel. Lassan körbefuttatja szemeit a még mindig az épület előtt álló fanokon, összecsapja a tenyereit, leguggol hozzám, alám nyúl és megemel. Poker arccal bámulok a szemeibe. - Öhm, ahogy akarod. Most hova szándékozol vinni?
- A backstage-be - feleli könnyedén. - Búj hozzám közelebb, nem akarom, hogy észrevegyenek - utasítja. Kissé vonakodva, de megteszem amit kér, majd érzem, megindulunk valamerre. Tulajdonképpen én miért is hagyom magam? Áh, mindegy, legalább melegen leszek.
Halkan beoson velem a hátsó ajtón, majd letesz a földre. Felemelem a bal lábam; nem vagyok hajlandó ráállni.
- Olyan vagy, mint egy gólya - jegyzi meg Niel, viccesre véve a figurát és leveszi a csuklyáját.
- Fáj a lábam - szólok közbe, mire abbahagyja a nevetést.
- Oh, sajnálom - hajol meg előttem - Segítek. Beviszlek az öltözőbe, szerintem ott vannak a srácok is.
Teljes agyfagyás tör rám. Erre én nem vagyok felkészülve. Már szólni akarnék, hogy nem szükséges, mikor újra megemel, s beljebb visz. Kinyit egy ajtót, és már elsőre olyat látok meg, ami először is: beleég az elmémbe, másodszor pedig felforrósodik tőle az arcom. Gyorsan belefúrom Daniel mellkasába a fejem. MinSoo... félmeztelenül... beszélget... a... többiekkel.
- YA! C.A.P! Takard el magad, mert megijesztetted! - kiált fel Niel hangosan.
- Megijesztettem?! - tör ki MinSoo-ból egy valamivel magasabb hang. - Még hogy megijesztettem... - zsörtölődik. Nem bírom tovább, belekuncogok az engem tartó srác pólójába. - És még nevet is! Ilyet - hüledezik tovább a leader. Daniel megindul velem valamerre; pár másodperc múlva egy puha párnázott széket érzek a fenekem alatt.
- Nos, akkor válaszolj néhány kérdésemre. Miért ültél ott? Miért nem tudsz felállni? - kezdi a faggatózást az engem szállító fiú.
- Te Niel, érti amit mondasz neki? - kérdezi kissé hitetlenkedve ChanHee. Ráemelem a tekintetem, és csak nézem szép arcát, pofátlanul.
- Aham. Érti.
- Zsír - vigyorodik el a szőke énekes, majd mikor észreveszi hogy nézem, felém fordítja a fejét és rám kacsint. Én csak zavartan rámosolygok.
- Igazából nincs hova mennem, azért ültem ott. És azért nem tudok felállni, mert nagyon fáj a lábam, mert sokat ugráltam a koncerten, hogy lássak valamit belőletek - adom meg Niel-nek a válaszokat kérdéseire.
- Oh, valóban? - szontyolodik el Ricky. - Akkor miattunk fáj a lábad? - néz rám azokkal a cuki kiskutya szemeivel.
- Nem, dehogy is. Én voltam a hülye.
- Hány éves vagy? - kérdezi L.Joe.
- Khm... tizenöt - Az összes fiút meglepte a válaszom.
- És azt mondod, hogy nincs hova menned? Hogyhogy? - néz rám Changjo totál érthetetlen fejjel.
- Debrecenben lakom, ami nagyon messze van. Pénzem nincs, barátnőm pedig elment, így magamra maradtam - mondom eltorzult hanggal. Akkor jövök rá, hogy nagyon dühös vagyok a "barátnőmre". Az ilyet nem lehet annak nevezni, aki otthagy egy gyereket. Ráadásul, ő felnőtt.
- MinSoo hyung, mit szólna a menedzser noona, ha magunkkal vinnénk? - fordul ChangHyun a leader-je felé.
- Na látod, pont ezen töröm a fejem. Itt nem hagyhatjuk, tuti, hogy bűntudatom lenne miatta - gondolkodik hangosan, mintha csak egy ártatlan kutyáról beszélne. - Szüleid? Ők miért nincsenek itt? - címezi nekem a kérdést hirtelen.
- Szüleim nincsenek, nagyszüleim sincsenek. Barátnőmmel laktam, akivel összevesztem, így kidobott a lakásából...
- Az nem is ember! - pattan fel idegesen Niel.
- Akkor, srácok, nem lenne baj, ha lenne egy útitársunk? - csapja össze a tenyereit MinSoo.
- Egyáltalán nem - mondják kórusban a többiek.
Amíg ők öltöznek, addig én behunyom a szemem, és pihenek. Egyből rám tör az álmosság, ami ellen nem tudok mit tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése