What is love? (7.)

     Vasárnap nem csináltam mást, mint feküdtem, ettem, táncoltam, olvastam és tanultam. Az időjárás nagyon megbolondult azon a napon, annyira erősen és hidegen fújt a szél, hogy nem lehetett kint megmaradni - mondjuk meg is értem, hiszen nagyon közel van a tenger. Próbáltam keményen tanulni hétfőre, főleg történelemből, mert kellett legalább egy jó jegy a kettesért. Már nem volt sok hátra a tanévből, s nem volt kedvem egész nyáron tanulni és azon görcsölni, hogy meg ne bukjak a pótvizsgán.
     Az elkövetkezendő egy hét hamar eltelt, észre sem vettem a napok váltakozását. Minden nap írtunk vagy feleltünk valamiből, mert kellettek az utolsó jegyek a közelgő lezárásokhoz. A héten javítottam az összes tantárgyból és a történelmet is sikerült felhúznom, viszont nem dőlhettem hátra, mert még nem volt vége az évnek.
     Azon a héten szerdán, az osztályfőnöki órán Zitao felhozta az osztálykirándulás témáját. Jöttek a jobbnál-jobb ötletek, hogy hova és miért érdemes elmenni, én viszont nem vetettem fel egy helyet sem, mert mindegy volt, hogy hova megyünk. Én mindig úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy ha olyan helyre megyünk, ahova én is szeretnék, akkor megyek, viszont ha olyanra esik az osztály választása, ahova én nem szeretnék menni, akkor inkább azon a napon megyek iskolába. Természetesen ez még egyszer sem fordult elő, de van egy ilyen opcióm is.
     Ráadásul érdekes helyeket mondtak: valaki felvetette, hogy mehetnénk erdőbe kirándulni és sátrazni, vagy elmehetnénk Japánba vagy Seoulba három-négy napos nagy kirándulásra, esetleg ellátogathatnánk Pekingbe, és ott megnézi valamit. Egyenlőre nem döntöttünk, mert az egész ötletelés egy nagy veszekedésbe torkollt, s láttam Zitaón, hogy már ő sem bírja idegekkel.
     A többi napban nem volt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy Hyunae csütörtökön felvetette, hogy majd hétvégén elmehetnénk vásárolni és moziba, esetleg elmehetnénk sétálni egyet valamerre, beülhetnénk bubble teát inni vagy fagyizni. Az összesre igent mondtam, hiszen alig járkáltunk el valamerre kettesben.
     Csütörtök este nagyon be voltam zsongva, hiszen másnap az Up&Down felvételének a napja volt.

     Pénteken mint mindig, a telefonom ébreszt. Felkelés után elvégzem a szokásos reggeli rutinom: kómásan leülök az asztalhoz és megeszek egy almát, miután elfogyasztom iszok rá egy nagy pohár vizet, elmegyek vécére, majd azután megmosom a fogam.
     A szobámban a szekrényemből előhalászom az új, rövid ujjú szürke kockás ingem és egy régebbi nadrágot, viszont az a nadrág, amiről azt hiszem hogy tiszta, sajnos nagyon is koszos, ezért ledobom a földre, hogy majd elviszem a szennyesbe. Kotorászni kezdek a szekrénybe a másik farmernadrágom után, viszont azt meg nem találom és eszembe is jut, hogy miért: mert az is koszos. Magamban fortyogok és átkozom az égieket. A harmadik farmerom is a szennyesben van, ezért maradt egy negyedik opció, ami egy fekete térd fölé érő nadrág, amit anyával vettünk - rövidnadrágokat is vett nekem, de egyenlőre még nincs önbizalmam hordani egyiket sem.
     Valahogy megéreztem este, hogy reggel peches leszek: fürdés közben leszedtem a lábam - csak sajnos véletlenül belenyúltam a borotvába és hosszú vágások keletkeztek a mutatóujjamon, továbbá a lábszáramon is éktelenkedik egy piros csík. Felveszem a nadrágot, s mikor összegombolom, rájövök, hogy egy kicsit nagy. Kihúzom a legalsó fiókot, kiveszek belőle egy pár fehér bokazoknit, majd a szekrénynek támaszkodva felveszem.
     Felveszem az inget is, majd miközben gombolom, az egyszemélyes ágyamhoz megyek a szoba végébe. A nyakamnál szabadon hagyom a két gombot, megigazítom a gallért, majd lehajolok, hogy az ágy mellől felvegyem a válltáskám. A nyakamon átdobom a pántot így felvéve a kissé nehéz táskát, az asztalomról leveszem a fejhallgatóm, majd a telefonom, s azokkal a kezemben hagyom el a helyiséget.
     Anya még alszik, apa pedig már rég elment dolgozni, ezért egyedül mozgok a házban. Egy, a mosogató fölé csavarozott barna szekrényhez sétálok amiben a kisebb tálakat, a poharakat és a bögréket tartjuk, majd kinyitom. A legfelső polcról lábujjhegyre állva a mosogatónak támasztott seprű nyelével leügyeskedem az egyik műanyag flakont, melyről anya már letépte a címkét. Lecsavarom a kupakját és beleszagolok, orrom egyből felhúzom, mikor megérzem annak a beazonosíthatatlan italnak az aromáját, amit anya pár nappal ezelőtt ivott. Jó alaposan kiöblítem, másodszor is beleszagolok, már nem lehet érezni. Teletöltöm vízzel, majd visszacsavarom a kupakot. Széthúzom az oldaltáskám cipzárját és beleteszem az üveget, viszont úgy a cipzárt már csak félig lehet behúzni. Pazar.
     Átsétálok a nappalin, majd az ajtó melletti cipős szekrényből kiveszem azt a szürke Vans cipőt, melyet anyával tegnap vettünk, a nadrágokkal, pár pólóval és inggel együtt - anya mondta, hogy már megengedhetjük magunknak a luxust, hogy több ruhát vegyen nekem. Visszamegyek a konyhába, mert a konyhaasztalon hagytam a telefonom és a fejhallgatóm. A fejhallgatót a nyakamba teszem, majd annak zsinorját átvezetem az ing alatt. Bedugom a csatlakozót a telefonba, beleteszem a zsebembe a készüléket és elhagyom a helyiséget. A nappali- a bejárattól nézve - bal oldalára felfüggesztett egész alakos tükör elé állok, megigazítom az ingem, majd a tegnap frissen mosott hajam, felteszem a fejhallgatót a fejemre, s végül megigazítom a szemöldökeim.
     Hátat fordítok a tükörnek, majd az ajtóhoz érve megfogom a kilincset és kinyitom az ajtót.

     Viszonylag hamar odaérek az iskolához, melynek közelében mint mindig, most is diákok hada tartózkodik. Nem igazán szoktam megnézni őket, viszont most látom, hogy szinte az összesnek kicsi oldaltáskája van a rendes iskolatáska helyett. Talán ezek egy osztály és most mennek kirándulni.
     Becsörtetek az iskola nyitott ajtaján, köszönésre sem méltatom a portásnőt mert úgy sem köszönne vissza, majd befordulok az ajtótól balra levő folyosóra. Kevés diák lézeng a sötét folyosón, fogalmam sincs, miért nem kapcsolnak lámpát. Egészen a végéig sétálok, majd ismét balra fordulok, s kinyitom az osztálytermem ajtaját. Miért is van becsukva?
      Nagy lendülettel mennék be a terembe, de meg kell torpannom, mikor meglátom Zitaót bent. A többiek csendben ülnek és figyelik a férfit, aki előttük áll. Tao abbahagyja a beszédet és felém fordul, mikor periférikus látásának köszönhetően észrevesz. Elkéstem volna? Nagy szemekkel nézek osztályfőnökömre, aki ugyan így néz rám, még diáktársaim is mind engem vizslatnak. Gyorsan végigfuttatom rajtuk a szemem, s látom, hogy senki sem hiányzik.
     - Elkéstem? - kérdezem bambán a táskám pántját szorongatva, Taónak címezve a kérdést. De ha késtem volna, a portásnő elkapott volna. A velem szemben álló felkuncog az arcom látva, majd látványosan végigmér. Oké, ez most meglepett...
- Nem, nem késtél el - válaszol Tao, majd gyorsan felzselézett hajához nyúl, hogy az egyik rakoncátlan tincset, ami a homlokába hullott, visszasimítsa. - Igazából,  éppen előtted jöttem be.
     A bent tartott levegő mint egy hurrikán, úgy tör fel belőlem nagy sóhaj formájában. Osztálytársaim kinevetik esetlenségem, s végre nem az a gúnyos kacaj hagyja el ajkukat. Gyorsan a helyemre iszkolok, viszont a közepénél járva az útnak megbotlok az egyik fiú osztálytársam tornazsákjában, amit ismét nevetéssel kísér a többi diák, s hallom, hogy Zitao is nevet. Marha vicces. Beharapom az ajkam, érzem, hogy átmelegszik az arcom. Leveszem a táskám, a pad mellé teszem, majd lehuppanok a terem elejéből nézve a jobb oldalon álló padsornak a legelső székére. Ha Tao az előbb jött be, nem maradtam le a mondandójáról.
     - Szóval. Mint tudjátok, ma diák nap van, nem lesznek tanórák és délig kell bent lennetek - kezdi el a monológot az osztályfőnök, belőlem pedig akaratlanul előtör a meglepődés egy hangos "Mi?!" formájában. Nem lesznek tanórák?! Zitao azonnal befejezi a beszédet, a tanári asztalnak támaszkodva felhúzott szemöldökkel figyel. A többiek is hátrafordulnak és megint én kerülök a középpontba. Behúzom a nyakam, majd hajamba vezetem a kezem és összeborzolom. Kicsit hangos voltam...
- Elnézést - hajtom meg a fejem Tao előtt. Legyint egyet és elmosolyodik, egyenesen a szemeimbe nézve. Így is eléggé zavarba jöttem, most rátett egyet a lapátra Zitao is. Elkapom a tekintetem, s inkább kibámulok az ablakon. Francba! És ezért hoztam el ezt a nehéz táskát? Tegnap figyelnem kellett volna a hangosbemondóra...
     Nem igazán figyelek arra, hogy mit mond a tanár, pedig az egész délelőtt tervét leecsetelte nekünk. Zitao hangja csupán foszlányokban jutott el a tudatomig, el voltam foglalva azzal, hogy mi is lesz délután. Már nagyon várom. Oké, a ruhát és a cipőt kevésbé, de még sosem vettem részt ilyesmiben.
     Arra eszmélek fel, hogy Tao bejelenti, majd jön. Felé kapom a fejem és látom, hogy a kilincsért nyúl, majd azt lenyomva kitárja az ajtót. Beszélnem kell vele. Mivel még nem kolompoltak, ezért szabad a járkálás. Gyorsan felkelek a székből, ezután az ajtó felé veszem az irányt. Megpillantom Tao magas alakját, lassú, nagy léptekkel szeli át a folyosót.
- Mr. Huang! - Bár azt mondta, hogy tegezhetem, azért az iskolában muszáj formálisan megszólítanom. Hangom meghallva megtorpan, majd felém fordul, s érdeklődve nézi, ahogy elé kocogok.
- Mi az, Dorothy? - érdeklődik, miközben ismét visszasimítja azt a hajtincset. A fal felé fordulok, majd fejem felé fordítva a fal felé biccentek,  azért, hogy utánozzon. Arckifejezésén látom, hogy nem nagyon érti, mit szeretnék, de eleget tesz a kérésemnek. Mellém pördül, majd oldalra dől, hogy jobban hallhasson.
- Jössz ma a forgatásra? - nézek rá, egyik kezemmel a radiátornak támasztom. Mosoly kúszik az arcára, ezzel együtt pedig határozottan bólint. 
- Ki nem hagynám! Subin nem mondta, hogy pontosan hány órakor lesz? - támaszkodik a falnak, miközben inkább felém fordul, neki úgy kényelmesebb a kommunikálás.
- Nem hiszem, legalább is nem emlékszem, hogy mondott volna pontos időt - rágcsálom elmélyülten az alsó ajkam, majd oldalra rántom a fejem, hogy eltüntessem szemembe lógó frufrum.
- Mindegy, gondolom majd hív téged.
     A telefonom rezegni kezd, jelezve, hogy valaki hív. Kiveszem a zsebemből, s mikor meglátom leaderünk nevét, mosolyogva Tao felé mutatom, aki szintén elvigyorodik a lány nevét látva. Tao egy látnok. Megnyomom a fogadás gombot, s a fülemhez emelem a telefont.
- Jó reggelt, hyung. Ilyen korán? - szólok bele a telefonba jókedvűen. A vonal másik végén hallom, hogy a leader kiskutyája szüntelenül ugat.
- Szia Luxing, a háromnegyed nyolc neked korán van? - kérdezi szórakozottan. - Az istenért, Min, hagyjad már azt a macskát! - messzebbről hallom a lány ideges hangját, ami arra enged következtetni, hogy távolabb emelte a fülétől a készülékét. - Bocsi, kutyát sétáltatok - mentegetőzik, újra tisztán hallom a hangját. Aki megteheti. Nekem meg itt kell rohadnom az iskolában.
- Semmi gond. Miért hívtál? - érdeklődök, majd elfordulok a faltól, s nekitámaszkodok a radiátornak. Szemem sarkából látom, hogy Tao figyelmesen figyel engem.
- Neked is jó, ha délután egykor kezdjük meg a forgatást?
- Persze, hogy jó. Nincsenek óráim és délkor végzek.
- Okay, csak ennyit akartam. A többiekkel már beszéltem, nekik is jó ez az időpont. A fiainknak is szóltam, ők jönnek nektek szurkolni. Te kérdezd meg Zitaót, tud e jönni! Ja, és a központ előtt lesz a gyülekező, lehetőleg te se késs el! Na, cső cső, akkor majd egykor! -  Meg sem várja, míg reagálok a mondandójára, kinyomja a telefont. Mosolyogva megforgatom a szemeim, lezárom a telefonom és elteszem a zsebembe.
     - Na, mit mondott? - kérdezi kíváncsian Tao, miközben feltűri fehér ingének ujjait.
- Egykor kezdjük a forgatást. Még jó, hogy délben végzünk - teszem össze a tenyereim, imádkozást színlelve.
- Hm, akkor még lesz egy óránk. Dorothy, meghívhatlak egy ebédre? Tudok egy jó éttermet. - Miért akar mindig elhívni enni? Miközben gondolkodom a válaszon, az ujjaimat birizgálom.
- Rendben, elfogadom a meghívást - forgatom meg a szemem, mire csak egy hatalmas vigyort kapok válaszul.
- Egész délután együtt leszünk, viszont ha nem találkozunk, a parkolóban várj meg a kocsimnál. Úgy is tudod, hogy melyik. - Ez volt a végszó. Intett egyet, majd sarkon fordult és elsétált. Megdöbbenve nézek utána, s észreveszem a szemem sarkából, hogy három lány engem méreget figyelmesen. Ezek hallották az egész beszélgetésünket, vagy miért néznek ennyire?
     - Mi van? - kérdezem mogorván, mindeközben nagy fordulatot véve feléjük fordulok. Kidüllesztik a szemeiket, megrázzák a fejüket, majd eliszkolnak előttem. A fejemet rázva nézek utánuk. Döbbenet.

     Semmi érdekfeszítő nem történik délelőtt. Unalmas vetélkedőket, sorversenyeket és műsorokat szerveztek. Többnyire az osztályteremben töltöm el az időt, mert semmi kedvem sincs kvízeket töltögetni és bójákat kerülgetni. Elvagyok a telefonom társaságában, senki nem keres és senki sem szól hozzám. Igaz egy tanár sorra járja az osztálytermeket elkóborolt gyerekek után, ekkor mindig bebújok a szekrénybe, s onnan lesem, mikor megy ki a teremből. Mindig sikerül kicseleznem. Viszont érzem, hogy ezért még kapok egy kisebb fejmosást Taótól mikor kettesben leszünk, ezért már előre rákészülök, érveket gyártok a fejemben.     
     A telefonom órájára nézek. Dél lesz öt perc múlva. Igazán mehetnénk már. Gondolatmenetem végére kivágódik az ajtó, s osztálytársaim hangoskodva, nevetve szállingóznak be az osztályterembe. Megpillantanak engem, az összes lány osztálytársam az asztalom köré gyűlik. Teljesen úgy viselkednek, mintha nem piszkáltak volna a félévben. Már nem haragudtam rájuk, tiszta lappal indultam, ők is máshogy állnak hozzám.
     - Hol voltál, Luxing? - támad le Xiuxiu, az osztály legmagasabb lánya. Csontos arcán mindig mosoly ül, nagy, meleg szemeivel szinte belelát a lelkedbe. Haját egyfolytában festeti, jelenleg mélyvörös színű hosszú hajkoronája. Mind két tenyerével a padomra támaszkodik.
- Nem volt kedvem ehhez az egészhez, így bent maradtam a teremben - vonom meg a vállam, eközben ingujjam segítségével letörlöm a maszatot telefonom nagy képernyőjéről.
- Nem tudod, hogy miről maradtál le! Táncosok léptek fel, és volt itt pár cover dance csapat is - Ziyi lelkesen mesél, a haját igazgatva. Ő a legidősebb az osztályban, párszor bukott, eleinte ő tűnt az egyik legbunkóbbnak, de így jobban megismerve megváltozott a véleményem. Fekete kleopátra haja kiemeli húsos arcát, folyton vörös rúzzsal keni ki ajkait, és keveset mosolyog. Rocker, mindig feketében jár. A "cover dance" szavak hallatán felvillanyozódom, viszont el is szomorodom, mert lemaradtam a táncosokról. Mégsem kellett volna itt maradnom.
     - Mr. Huang nem keresett? - csúszik ki a számon a kérdés, elgémberedett lábaimat kinyújtom. Valahol, igazán belül remélem, hogy Zitao keresett, mert hiányolt. El is hessegetem a gondolatot, mert egy osztályfőnöktől elvárt, hogy a kóbor diákjait számon tartsa.
- De, keresett - bólint lassan Ying és megvakarja az arcát. Második legmagasabb lány az osztályban, hátközépig érő fényes haját az osztály lányainak nagyja irigyeli. Imád sportolni és bármit megehet, mert nem látszik meg rajta. Nagyon beképzelt és sokszor naiv, főleg, ha fiúkról van szó. Régen sem bírtam, s most sem tudom elfogadni.
     - Ha nem haragszotok, én sietek - húzódom hátra a székkel, majd felpattanok az ülőalkalmatosságról. Vállamra veszem a nehéz táskát, telefonomat pedig a zsebembe csúsztatom. Remélem Tao már a kocsijánál van. - Sziasztok! - köszönök jó hangosan, hogy mindenki hallja, majd pár osztálytársam majdnem fellökve viharzok ki a teremből. Keresztülrobogok a folyosón, és a portást ismét figyelembe sem véve hagyom el az iskola épületét. Elfordulok jobbra, pár méter sétálok, ismét elfordulok jobbra és besétálok a parkoló bejáratán. Tele van szebbnél-szebb autókkal, mert a diákok többsége már autóval jár iskolába, ráadásul meg is engedhetik maguknak.
     Megpillantom a bal oldalon Tao fehér Maseratiját, az utolsó helyen parkolt le. Még nincs itt, ezért megközelítem a kocsi mellett levő padkát, majd leülök rá. Vállamról leveszem a táskát és hagyom, hogy a pánt a földre hulljon. Kiveszem a zsebemből a telefont, mert nyomja a medencecsontom és a táskámra rakom. Kinyújtom lábaim, s letörlöm fekete nadrágom, már csak rutinból, mert nem is koszos. Összeborzolom a hajam, mert nem tudok mit csinálni, majd kezeimet ölembe teszem. Mi lesz már, hol vagy? Hangosan dúdolni kezdem az Up&Down-t, úgyis aktuális. Körbefuttatom a szemem a parkolón és az előtte futó utcán, csak pár ember lézeng a járdán, s autóból sincs sok.
     A nap kellemes meleget áraszt, a szél lágyan fúj. Májusban legjobb az idő, amolyan aranyközépút a nagyon hideg és a nagyon meleg között. Ez lesz az első nyaram Kínában, remélhetőleg kellemes meleg lesz és nem forrasztó, bőrt leolvasztó kánikula.
     Mikor újra körbetekintek, a távolban megpillantom Taót, amint éppen kilép az iskola ajtaján. A parkoló felé fordul, majd nagy léptekkel közelíti meg. Ő is észrevesz engem, lépteit látványosan megszaporázza.
     - Hova tűntél? - támad le azonnal, hangja keményen csattant. Felemelem a fejem, mert így arca még magasabban van. Inge mellkasáig kigombolva, a felső ujjai feltűrve, fekete csőnadrágja bokájáig feltűrve. Nincs melege abban a nadrágban?
- Hova tűntem? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel, nem igazán értem, hogy kérdést pontosan mire is értette. Nagyokat nyöszörögve felállok, leporolom fenekemről a koszt, majd lehajolok a telefonomért és a táskámért. A vállamra teszem a pántot, és újra Zitao érzelemmentes arcára nézek.
     Lemondóan sóhajtva megrázza a fejét. Most meg mi van? Zsebéből előhalássza a kocsikulcsot, megnyomja a kis távirányítót, mire a luxusautó lámpái egy másodpercre felvillannak. Szótlanul sétál át a másik oldalra előröl megkerülve a kocsit, majd kinyitja a jármű ajtaját és lehuppan a fehér bőrülésre. Én is kinyitom az ajtót, majd beszállok mellé az anyósülésre. Egyszerre csapjuk be az ajtókat, majd a biztonsági övekért nyúlunk, áthúzzuk testünk felett, majd becsatoljuk azokat. Tao a zárba csúsztatja a slusszkulcsot, elfordítja, a motor pedig alig hallhatóan felbőg. Állít valamit a váltón, majd lassan kitolat, elfordul, kihajt a parkolóból, majd ráfordul az egyirányú útra.
     - Kötelező iskolai program volt, nem tudtad? - kezd bele a hegyi beszédbe, miközben meredten figyeli az utat. Ilyenkor igazán tudom utálni, mikor a tanár énjét mutatja felém. Pedig már azt hittem, hogy kettesben nem fogunk az iskolai dolgokról társalogni. Úgy látszik, tévedtem.
- De, tudtam - mormogom ellenségesen, karjaimat pedig összefonom mellkasom előtt. A lábam közt levő táskát arrébb rúgom, mert már zavar.
- Ha tudtad, akkor mért nem csináltad azt, amit előírtak? Miért maradtál bent a teremben? Hiszen az egyik tanár többször végigjárta a termeket, de nem akadt senki nyomára. Viszont te mégis bent voltál. - Nyilvánvaló dolgokat közöl, amiknek igazából nincs is igazán összefüggése.
- Bebújtam a szekrénybe - válaszolok félvállról véve a dolgokat. Zitao szigorúnak akar látszani, én viszont látom, hogy mindjárt elmosolyodik. Mikor kettesben vagyunk, nem bír úgy beszélni velem, mint a diákjával. Nem küzd tovább a mosoly ellen, széles vigyor kúszik az arcára, fehér fogait kivillantva. A váltón pihenő kezét felemeli, majd oda sem nézve nyúl a hajamhoz, s összeborzolja.
- Annyira lüke vagy - közli szórakozottan. Durcásan elhessegetem hajamtól a kezét, mert úgy érzem, már eleget borzolta. Még hogy én lüke...
- Kikérem magamnak - csapok a combjaimra, megjátszva a sértődöttet.
     - Éhes vagy már? - hagyja figyelmen kívül az előbbi mondatomat. Mindig az evés, meg az evés! Fel sem figyelek gyomrom fájására, egyszerűen ha nem gondolok rá, akkor el tudom felejteni. Valójában csak a reggeli alma van a gyomromban, azóta nem vettem magamhoz táplálékot. Bezzeg majd nyáron mennyit fogok enni.
- Egy kicsit - nyomatékosítom kijelentésem hüvelyk-és mutatóujjammal.
- Oké, mert megérkeztünk - fordítja el a kormányt balra, és beveszünk egy éles kanyart.
     Nem figyeltem az utat, le voltam foglalva Zitao nézésével. Kinézek az ablakon, és meglátok egy nagy, kirívó épületet, mely kitűnik a többi közül. Tao alig talál magának helyet, mert a parkoló csordultig tele van különféle színű és márkájú járművekkel. Azért csak akad hely valahol a közepén a kavalkádnak. Miután betolat a helyre, leállítja a motort. Kicsatoljuk a biztonsági öveket, s én nyitom ki elsőnek az ajtót, vigyázva, nehogy nekiüssem a mellettem levő autónak. A langyos, kellemes levegő az arcomba csap, nagyon örülök neki, mert az autóban fülledt meleg volt. Ha visszajövünk, megkérem, hogy húzza le az ablakokat.
     Arrébb lépek pár lépést, majd becsapom az ajtót, s hallom, hogy Tao is ugyan így cselekedik. Lezárja a járművet, majd nagy lépésben megkerüli a kocsit, s odalép hozzám.
- Menjünk - biccent a színes égőkkel kicicomázott étteremre, melynek teraszán rengeteg vendég ül az asztaloknál. Meglepetésként ér az, mikor Tao mosolyogva mutatja, hogy karoljak belé. Pár pillanatig nagy szemekkel nézem a hurkot, melyet karjával képzett, végül aprót rántok a vállamon és bal kezemmel belé karolok.
     Egyszerre sétálunk az épület felé. Miért karoltam bele? Miért kínálta fel? Miért reagálom ezt túl?! Hol a cipőnket, hol pedig a közeledő épületet nézem, mert nem merek ránézni, félő, hogy elpirulnék.
       Elérjük az éttermet, fellépdelünk a két fokos fa lépcsőn, s belépünk a kétszárnyas ajtón, mely tárva-nyitva fogad. Nagy a nyüzsgés mindenhol, mindenki beszél, nagy ricsajt keltve. Az étterem belseje nagy, az asztalok szinte csordultig tele emberekkel. A járólapot fényes, szürke lapokból rakták össze, a falon nagy, kristálycsillárok lógnak. Előttünk középen a pult található, mögötte egy ajtóval, ott lehet a konyha. A pult két oldalán még kettő hosszabb pult, mely tele van drágábbnál drágább italokkal. Meg kell hagyni, szép ez a hely.
     - Áh, Mr. Huang! - hallok meg egy ismeretlen férfihangot. Oldalra fordítom a fejem, oda, ahonnan a hang jön, s megpillantom a hang tulajdonosát, egy pincért, aki sietve szedi a lábait felénk. Ismeri Taót? A férfi magas, a fekete haja felnyalva, arcán bőrhibák, orra alatt halvány bajusz éktelenkedik. Zitao szóra sem méltatja, csak biccent egyet. Tehetetlenül állok még mindig belé karolva, nem tudom, mit csinálhatnék. - A szokásos asztal lesz? - kérdezi az úriember, túlságosan is kihúzott háttal állva.
- Természetesen - bólint Tao, a pincér pedig furcsán összeüti sarkait. Öhm, ez a fazon nagyon furcsa. Tenyereim izzadni kezdenek, jobbom még bele tudom törölni nadrágomba, de a balt sajnos nem. Tao elengedi a karom, s én próbálok nem hangosan felsóhajtani.
- Erre tessék - fordul a fickó balra, majd végigcangázik az asztalok között, alig tudjuk tartani a tempóját. Legalább is én, mert Tao a hosszú lábaival hamar utol éri. Az ismeretlen férfi az egyik sarokban árválkodó kétszékes asztalhoz vezet. Az asztal szurokfekete és a terítő vörös, mint az összes többi étteremben levőé. A szék dizájnja kevésbé nyeri el a tetszésem, mert a lábai feketék, viszont az ülőlap és a támla vörös és párnázott.
     A férfi már készülne nekem kihúzni a széket, de Tao gyorsabb, így ő teszi ezt meg helyette. Érdeklődve nézek rá, Ő pedig csak félmosollyal biccent, hogy üljek le. Halkan megköszönöm, és helyet foglalok, de azt már kicsit soknak érzem, hogy még a széket is előretolta, hogy közelebb legyek az asztalhoz. Ezt én is meg tudtam volna tenni. Zitao helyet foglal velem szemben, majd ő is betolja a széket. A lecsúszott, meggyűrődött ingujjakat visszatűri, s összegombolja nyakáig a maradék gombokat, a gallért is megigazítja. Hangyányi kényelmetlenséggel ülök egy helyben, térdeimen dobolok az ujjaimmal.
     Látom, hogy Tao az asztalon levő étlapokból elvesz kettőt, az egyiket elém csúsztatja, a másikat pedig megtartja magának. Ha tudtam volna, hogy ilyen előkelő helyre hoz, először megkértem volna, hogy vigyen haza.
- Válassz bármit - somolyog a férfi, majd kinyitja a saját étlapját. Szemem sarkából látom, hogy a fura pincér még mindig az asztalunknál van, s árgus szemekkel várja a rendelésünket. Mintha a szemei helyett hipnotikus spirál lenne, s közben azt kántálná debilen, hogy "Rendelj, rendelj!". Természetesen elképzelem a jelenetet, s akaratlanul is kitör belőlem a hangos kuncogás, viszont a szám elé kapom a kezem, hogy elfojtsam a további hangkiadást. Zitao felkandikál az étlapból, furcsán néz rám. Szerintem őrültnek tart.
     Megköszörülöm a torkom, s az asztallapon heverő étlapért nyúlok, felveszem és kinyitom, majd próbálom úgy fogni, hogy eltakarja az arcom. Szám sarkában még mindig ott bujkál a mosoly, de próbálom gondolataimat más vizekre evezni. Szemügyre veszem az ételkínálatot, s az esik le először, hogy mindegyik nagyon drága. Biztos enni szeretnék? Elgondolkodva pásztázom a listát saláta után kutatva, viszont csak csirkesalátát kínálnak, én azt pedig nem eszem meg. Biztos van a fogamra való. Bunkóság lenne, ha nem kérnék semmit. Rábukkanok a wonton levesre, ami az egyik kedvencem, s az első voksomat annál teszem le. Másodikként mézes-szezámmagos csirkét és rizst választottam. A salátát meg megkérdezem.
     - Választottál? - kérdi kedvesen, türelmesen Zitao. Leemelem magam elől az étlapot, összecsukom, majd visszacsúsztatom a tartójába. Szótlanul bólintok, miközben ránézek. Feltűnik, hogy most nincs kihúzva a szeme szemceruzával, s egyetlen fülbevalója sincs benne a fülében. - Mondd először te - biccent a gyökeret eresztett pincér felé. A fura hapsi a hátsó zsebéből elővesz egy kis füzetet meg tollat, majd közelebb lép a székemhez, még kicsit le is hajol, hogy jobban hallja, amit mondani fogok neki.
     - Hát - kezdem tétovázva, s a torkomat köszörülöm - egy tányér wonton levest kérnék, és szezámmagos csirkét rizzsel - hadarom, a pincér pedig serényen körmöl, szinte sistereg a toll hegye. Már menne át Tao felére, de gyorsan megállítom. - Illetve, az étlapon csak csirkesaláta van feltüntetve, de nem kaphatnék egy kis sima salátát? - érdeklődök, s mint általában minden kérésnél, most is, mint egy kiskutya, nagy szemekkel nézek az ipsére. Nem tiltakozik, felírja a fehér lapra.
- Természetesen. Mr. Huang vendégeinek bármit - mosolyog a pincér, majd végleg Tao felé fordul. Miért, Zitao ennyire törzsvendég itt?
- Szóval. Kérnék egy tányér csípős-savanyú levest, Gong Bao csirkét rizzsel, csirkés-zöldséges pirított tésztát és egy kis fűszeres tofut. Mindkettőnk rizsét külön tálba szeretném. - Kikerekedett szemekkel hallgatom Zitao rendelését. Ennyi mindent megeszik egyszerre?!  Nem lesz kicsit sok?
- Hamarosan felszolgáljuk az ételeket - hajol meg a pincér, sarkon fordul, majd a konyha felé viharzik.
- Oh, és Jake! - kiált feltehetőleg a pincér után Zitao, mire az azonnal megáll, visszafordul és már rohanna vissza, de Tao int neki, hogy nem szükséges. Jake? - Két üveg szénsavmentes ásványvíz is lesz! - Jake bólint, s végleg eltűnik a szemünk elől.
     - Hogyhogy Jake a neve? Hiszen kínai - utalok a pincérre pár perc elteltével, akit angol néven szólított meg.
- Álnév. A rendes nevét nem árulta el - rázza meg a fejét, majd türelmetlenül a konyha ajtaja felé pillant. Nagyon éhes lehet.  
- Mire utalt, mikor azt mondta, hogy a te vendégeidnek bármit? - kíváncsiskodok, mert már furdalja az oldalam. - Törzsvendég vagy?
     Zitao készül válaszolni, de becsukja a száját, szemei előtt pedig szinte csillagok táncolnak. Jake megindult. Hátranézek, s pont ahogy sejtettem, Jake csörtet felénk kettő másik pincértársával. Ügyesen egyensúlyozzák a tálcán a tányérokat, akár a zsonglőrök. Odaérnek az asztalunkhoz, s szépen sorban lerakosgatják elénk az ételt. Mikor a kettő ismeretlen lerakta a tányérokat, ők elszivárognak, viszont Jake ottmarad. Letesz elénk kettő poharat és az ásványvizeket, kinyitja mindkettő kupakját, és kitölti a poharakba a folyadékot. 
- Köszönjük - biccent Zitao, Jake pedig érti a célzást, felveszi a tálcáit és elsétál. Meglepően gyors a kiszolgálás.
     Zitao elém tolja a wonton levest, majd a szezámmagos csirkét, a salátát és az egy tál rizst. Az egyik üres lapostányért - nem vettem észre, hogy lerakták az asztalra - a közelembe teszi le. Az evőeszköztartóból kivesz nekem egy pár pálcikát és egy kanalat, majd a levesestányér két oldalára helyezi. Mindeközben én csak a kezeit nézem, és azon csodálkozom, hogy mennyire figyelmes.
- Köszönöm - somolygok, s illedelmesen megvárom, míg ő is elrendezi a saját tányérjait. A széket behúzza lábai segítségével, majd a kanaláért nyúl, én pedig utánozom. 
- Jó étvágyat - egymásra mosolygunk, mert sikerül egyszerre kimondanunk a jókívánságot.
     Kanalam segítségével arrébb lökdösöm a batyukat, majd belekanalazok a még gőzölgő levesbe, s megfújom. Amint megfelelő hőmérsékletűnek találom a levet, bekapom. A lé íze, olyan, mint az otthoni húslevesé.
     Csendben szürcsölöm a levest, s egy gyors pillantást vetek Taóra, aki már neki is látott a Gong Bao csirke és a rizs elfogyasztásának. Hogy lehet ilyen gyorsan enni? Egy kevéske levet meghagyok, és a töltött tésztákat sem eszem meg, mert nincs lelkierőm hozzá. Leteszem a kanalat, félretolom a tányért, majd magam elé húzom a salátával teli tálat. A pálcikákat kihúzom a papírtartójukból, összerendezem a kezemben és összecsippentek a segítségükkel egy nagy salátalevelet.
     - Remélem a húst is megeszed - Tao tele szájjal szól hozzám, eltorzult hangja váratlanul ér. Feltekintek rá, s nem figyelek oda, ezért a saláta a szám helyett a vörös asztalterítőre esik. Beleharapok a számba, gyorsan felveszem a terítőről a salátát és visszadobom a tálba. Kösz, hogy megijesztettél.  Nem szólok egy szót sem, magam elé húzom a lapostányért, melyen hat darab szezámmagos-mézes csirkemellcsík van, a pálcikával összefogom a legkisebb darab húst és bekapom. Alaposan megrágom, a méz és a hús íze keveredik a számban. Isteni finom.
     - Visszatérve az előbbi kérdésemre - kezdem, miután lenyelem a falatot. - Jake hogy értette a vendéges dolgot?
- Még mindig ezen rágódsz? - kuncog fel Zitao, mindeközben összecsíp pálcikájával egy darab tofut és a szájába teszi. Gondoltam, hogy szóvá fogja tenni. Alaposan megrágja az ételt, majd miután lenyelte, válaszol a kérdésemre: - A szüleimé ez az étterem.
     Megáll a kezem a levegőben, ledöbbenek. Erre nem is gondoltam. Akkor Tao azért ismerheti azt a pincért.
- Tényleg? - kérdezem, majd újra megmozdítom a kezem és beleharapok a második darab húsba. Tao szótlanul bólint, s csipegeti tovább a tofuját. A hús második felét is bekapom, majd pálcikámat a rizsbe mártom, összecsípek egy összeállt darabot, majd gyorsan a számba teszem, nehogy a terítőn landoljanak a rizsszemek.
- A szakácsok profik, az étel pedig mennyei - jelenti ki, csak úgy mellékesen, majd maga elé húzza a pirított tésztáját. - És ne aggódj az árak miatt, itt nekem teljesen ingyen van az étkezés - mosolyog rám, ezután minden figyelmét a tésztának szenteli.
     Kicsi megnyugvást érzek, hogy nem kell fizetnie, mert akkor lelkifurdalás nélkül hagyhatom ott a húst és a rizst. Félretolom a két tányért, ezután nekiállok elfogyasztani a salátát.
- Nyúlnak hiszed magad, hogy mindenáron a salátát akarod enni? - kérdezi szórakozottan, tele szájjal Zitao, én pedig szigorú szemekkel kapom rá a tekintetem. Abbahagyom szemöldököm ráncolását és vigyor kúszik az arcomra, mikor meglátom, hogy a szájából tömérdek tészta lóg ki.
- Tudtommal nem illik teli szájjal beszélni - dorgálom meg, majd dacosan egy jókora salátát nyomok a számba, melyet könnyen megrágok és nyelek le, mindeközben végig tartom vele a szemkontaktust. Felszippantja a tésztaszálakat, ajkai és szája környéke maszatos a szósztól. Úgy néz most ki, mint egy kisgyerek. - Amúgy meg, abbahagyhatnád a csesztetésem, oké? - kicsit gorombának érzem a hangom, de már nem tudom visszaszívni a mondatot. 
- Rendben, rendben - legyint szabad kezével, majd folytatja az evést.
     Amíg megeszem a salátát, addig Tao betermeli az összes rendelt ételt. Egy szem rizst sem hagy a tálban, a hús maradékait is felette, a tésztát is mind bepuszilta és a tofuból sem hagyott semmit. Kikerekedett szemekkel nézem, amint a hasát simogatva elégedetten hátradől a székében. Csak rosszul ne legyen.
- Tao... te aztán nem vagy semmi - bököm ki hitetlenkedve, miközben felemelem az asztalról a pohárba kitöltött ásványvizet és egy húzásra megiszom.
- Éhes voltam - vonja meg a vállát, Ő is a poharáért nyúl és beleiszik a vízbe.
     - Megbüfiztesselek? - viccelődve kérdezem, s a maradék vizet, ami még a palackban van, a poharamba öntöm. Egy pillanatra megilletődik kérdésem hallva, viszont nem sokkal később vigyor kúszik az arcára.
- Maximum én téged. Még fel is tudlak emelni.
- Azt kétlem - kacsintok rá, majd az utolsó cseppig kiiszom a poharat. Ne viccelődjünk.
- Te! - mutat felém vádlóan, hangja erélyesen csattan. Felnevetek a reakciójától, majd kézfejemmel megtörlöm ajkaim.
     Miután Zitao is megissza az ásványvizét, az órájára néz, s mondja, hogy még van húsz percünk. Mindketten felkelünk a székből, majd ismét egymásba karolva indulunk ki az étteremből. Köszönünk Jake-nek, s végleg elhagyjuk az épületet. A parkolóba megyünk, ahol már megfogyatkoztak az autók, egészen a fehér Maseratiig sétálunk. Tao kinyitja az ajtókat, majd beszállunk a járműbe.
     Már csak húsz perc. Alig várom!