What is love? (7.)

     Vasárnap nem csináltam mást, mint feküdtem, ettem, táncoltam, olvastam és tanultam. Az időjárás nagyon megbolondult azon a napon, annyira erősen és hidegen fújt a szél, hogy nem lehetett kint megmaradni - mondjuk meg is értem, hiszen nagyon közel van a tenger. Próbáltam keményen tanulni hétfőre, főleg történelemből, mert kellett legalább egy jó jegy a kettesért. Már nem volt sok hátra a tanévből, s nem volt kedvem egész nyáron tanulni és azon görcsölni, hogy meg ne bukjak a pótvizsgán.
     Az elkövetkezendő egy hét hamar eltelt, észre sem vettem a napok váltakozását. Minden nap írtunk vagy feleltünk valamiből, mert kellettek az utolsó jegyek a közelgő lezárásokhoz. A héten javítottam az összes tantárgyból és a történelmet is sikerült felhúznom, viszont nem dőlhettem hátra, mert még nem volt vége az évnek.
     Azon a héten szerdán, az osztályfőnöki órán Zitao felhozta az osztálykirándulás témáját. Jöttek a jobbnál-jobb ötletek, hogy hova és miért érdemes elmenni, én viszont nem vetettem fel egy helyet sem, mert mindegy volt, hogy hova megyünk. Én mindig úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy ha olyan helyre megyünk, ahova én is szeretnék, akkor megyek, viszont ha olyanra esik az osztály választása, ahova én nem szeretnék menni, akkor inkább azon a napon megyek iskolába. Természetesen ez még egyszer sem fordult elő, de van egy ilyen opcióm is.
     Ráadásul érdekes helyeket mondtak: valaki felvetette, hogy mehetnénk erdőbe kirándulni és sátrazni, vagy elmehetnénk Japánba vagy Seoulba három-négy napos nagy kirándulásra, esetleg ellátogathatnánk Pekingbe, és ott megnézi valamit. Egyenlőre nem döntöttünk, mert az egész ötletelés egy nagy veszekedésbe torkollt, s láttam Zitaón, hogy már ő sem bírja idegekkel.
     A többi napban nem volt semmi érdekes, azt leszámítva, hogy Hyunae csütörtökön felvetette, hogy majd hétvégén elmehetnénk vásárolni és moziba, esetleg elmehetnénk sétálni egyet valamerre, beülhetnénk bubble teát inni vagy fagyizni. Az összesre igent mondtam, hiszen alig járkáltunk el valamerre kettesben.
     Csütörtök este nagyon be voltam zsongva, hiszen másnap az Up&Down felvételének a napja volt.

     Pénteken mint mindig, a telefonom ébreszt. Felkelés után elvégzem a szokásos reggeli rutinom: kómásan leülök az asztalhoz és megeszek egy almát, miután elfogyasztom iszok rá egy nagy pohár vizet, elmegyek vécére, majd azután megmosom a fogam.
     A szobámban a szekrényemből előhalászom az új, rövid ujjú szürke kockás ingem és egy régebbi nadrágot, viszont az a nadrág, amiről azt hiszem hogy tiszta, sajnos nagyon is koszos, ezért ledobom a földre, hogy majd elviszem a szennyesbe. Kotorászni kezdek a szekrénybe a másik farmernadrágom után, viszont azt meg nem találom és eszembe is jut, hogy miért: mert az is koszos. Magamban fortyogok és átkozom az égieket. A harmadik farmerom is a szennyesben van, ezért maradt egy negyedik opció, ami egy fekete térd fölé érő nadrág, amit anyával vettünk - rövidnadrágokat is vett nekem, de egyenlőre még nincs önbizalmam hordani egyiket sem.
     Valahogy megéreztem este, hogy reggel peches leszek: fürdés közben leszedtem a lábam - csak sajnos véletlenül belenyúltam a borotvába és hosszú vágások keletkeztek a mutatóujjamon, továbbá a lábszáramon is éktelenkedik egy piros csík. Felveszem a nadrágot, s mikor összegombolom, rájövök, hogy egy kicsit nagy. Kihúzom a legalsó fiókot, kiveszek belőle egy pár fehér bokazoknit, majd a szekrénynek támaszkodva felveszem.
     Felveszem az inget is, majd miközben gombolom, az egyszemélyes ágyamhoz megyek a szoba végébe. A nyakamnál szabadon hagyom a két gombot, megigazítom a gallért, majd lehajolok, hogy az ágy mellől felvegyem a válltáskám. A nyakamon átdobom a pántot így felvéve a kissé nehéz táskát, az asztalomról leveszem a fejhallgatóm, majd a telefonom, s azokkal a kezemben hagyom el a helyiséget.
     Anya még alszik, apa pedig már rég elment dolgozni, ezért egyedül mozgok a házban. Egy, a mosogató fölé csavarozott barna szekrényhez sétálok amiben a kisebb tálakat, a poharakat és a bögréket tartjuk, majd kinyitom. A legfelső polcról lábujjhegyre állva a mosogatónak támasztott seprű nyelével leügyeskedem az egyik műanyag flakont, melyről anya már letépte a címkét. Lecsavarom a kupakját és beleszagolok, orrom egyből felhúzom, mikor megérzem annak a beazonosíthatatlan italnak az aromáját, amit anya pár nappal ezelőtt ivott. Jó alaposan kiöblítem, másodszor is beleszagolok, már nem lehet érezni. Teletöltöm vízzel, majd visszacsavarom a kupakot. Széthúzom az oldaltáskám cipzárját és beleteszem az üveget, viszont úgy a cipzárt már csak félig lehet behúzni. Pazar.
     Átsétálok a nappalin, majd az ajtó melletti cipős szekrényből kiveszem azt a szürke Vans cipőt, melyet anyával tegnap vettünk, a nadrágokkal, pár pólóval és inggel együtt - anya mondta, hogy már megengedhetjük magunknak a luxust, hogy több ruhát vegyen nekem. Visszamegyek a konyhába, mert a konyhaasztalon hagytam a telefonom és a fejhallgatóm. A fejhallgatót a nyakamba teszem, majd annak zsinorját átvezetem az ing alatt. Bedugom a csatlakozót a telefonba, beleteszem a zsebembe a készüléket és elhagyom a helyiséget. A nappali- a bejárattól nézve - bal oldalára felfüggesztett egész alakos tükör elé állok, megigazítom az ingem, majd a tegnap frissen mosott hajam, felteszem a fejhallgatót a fejemre, s végül megigazítom a szemöldökeim.
     Hátat fordítok a tükörnek, majd az ajtóhoz érve megfogom a kilincset és kinyitom az ajtót.

     Viszonylag hamar odaérek az iskolához, melynek közelében mint mindig, most is diákok hada tartózkodik. Nem igazán szoktam megnézni őket, viszont most látom, hogy szinte az összesnek kicsi oldaltáskája van a rendes iskolatáska helyett. Talán ezek egy osztály és most mennek kirándulni.
     Becsörtetek az iskola nyitott ajtaján, köszönésre sem méltatom a portásnőt mert úgy sem köszönne vissza, majd befordulok az ajtótól balra levő folyosóra. Kevés diák lézeng a sötét folyosón, fogalmam sincs, miért nem kapcsolnak lámpát. Egészen a végéig sétálok, majd ismét balra fordulok, s kinyitom az osztálytermem ajtaját. Miért is van becsukva?
      Nagy lendülettel mennék be a terembe, de meg kell torpannom, mikor meglátom Zitaót bent. A többiek csendben ülnek és figyelik a férfit, aki előttük áll. Tao abbahagyja a beszédet és felém fordul, mikor periférikus látásának köszönhetően észrevesz. Elkéstem volna? Nagy szemekkel nézek osztályfőnökömre, aki ugyan így néz rám, még diáktársaim is mind engem vizslatnak. Gyorsan végigfuttatom rajtuk a szemem, s látom, hogy senki sem hiányzik.
     - Elkéstem? - kérdezem bambán a táskám pántját szorongatva, Taónak címezve a kérdést. De ha késtem volna, a portásnő elkapott volna. A velem szemben álló felkuncog az arcom látva, majd látványosan végigmér. Oké, ez most meglepett...
- Nem, nem késtél el - válaszol Tao, majd gyorsan felzselézett hajához nyúl, hogy az egyik rakoncátlan tincset, ami a homlokába hullott, visszasimítsa. - Igazából,  éppen előtted jöttem be.
     A bent tartott levegő mint egy hurrikán, úgy tör fel belőlem nagy sóhaj formájában. Osztálytársaim kinevetik esetlenségem, s végre nem az a gúnyos kacaj hagyja el ajkukat. Gyorsan a helyemre iszkolok, viszont a közepénél járva az útnak megbotlok az egyik fiú osztálytársam tornazsákjában, amit ismét nevetéssel kísér a többi diák, s hallom, hogy Zitao is nevet. Marha vicces. Beharapom az ajkam, érzem, hogy átmelegszik az arcom. Leveszem a táskám, a pad mellé teszem, majd lehuppanok a terem elejéből nézve a jobb oldalon álló padsornak a legelső székére. Ha Tao az előbb jött be, nem maradtam le a mondandójáról.
     - Szóval. Mint tudjátok, ma diák nap van, nem lesznek tanórák és délig kell bent lennetek - kezdi el a monológot az osztályfőnök, belőlem pedig akaratlanul előtör a meglepődés egy hangos "Mi?!" formájában. Nem lesznek tanórák?! Zitao azonnal befejezi a beszédet, a tanári asztalnak támaszkodva felhúzott szemöldökkel figyel. A többiek is hátrafordulnak és megint én kerülök a középpontba. Behúzom a nyakam, majd hajamba vezetem a kezem és összeborzolom. Kicsit hangos voltam...
- Elnézést - hajtom meg a fejem Tao előtt. Legyint egyet és elmosolyodik, egyenesen a szemeimbe nézve. Így is eléggé zavarba jöttem, most rátett egyet a lapátra Zitao is. Elkapom a tekintetem, s inkább kibámulok az ablakon. Francba! És ezért hoztam el ezt a nehéz táskát? Tegnap figyelnem kellett volna a hangosbemondóra...
     Nem igazán figyelek arra, hogy mit mond a tanár, pedig az egész délelőtt tervét leecsetelte nekünk. Zitao hangja csupán foszlányokban jutott el a tudatomig, el voltam foglalva azzal, hogy mi is lesz délután. Már nagyon várom. Oké, a ruhát és a cipőt kevésbé, de még sosem vettem részt ilyesmiben.
     Arra eszmélek fel, hogy Tao bejelenti, majd jön. Felé kapom a fejem és látom, hogy a kilincsért nyúl, majd azt lenyomva kitárja az ajtót. Beszélnem kell vele. Mivel még nem kolompoltak, ezért szabad a járkálás. Gyorsan felkelek a székből, ezután az ajtó felé veszem az irányt. Megpillantom Tao magas alakját, lassú, nagy léptekkel szeli át a folyosót.
- Mr. Huang! - Bár azt mondta, hogy tegezhetem, azért az iskolában muszáj formálisan megszólítanom. Hangom meghallva megtorpan, majd felém fordul, s érdeklődve nézi, ahogy elé kocogok.
- Mi az, Dorothy? - érdeklődik, miközben ismét visszasimítja azt a hajtincset. A fal felé fordulok, majd fejem felé fordítva a fal felé biccentek,  azért, hogy utánozzon. Arckifejezésén látom, hogy nem nagyon érti, mit szeretnék, de eleget tesz a kérésemnek. Mellém pördül, majd oldalra dől, hogy jobban hallhasson.
- Jössz ma a forgatásra? - nézek rá, egyik kezemmel a radiátornak támasztom. Mosoly kúszik az arcára, ezzel együtt pedig határozottan bólint. 
- Ki nem hagynám! Subin nem mondta, hogy pontosan hány órakor lesz? - támaszkodik a falnak, miközben inkább felém fordul, neki úgy kényelmesebb a kommunikálás.
- Nem hiszem, legalább is nem emlékszem, hogy mondott volna pontos időt - rágcsálom elmélyülten az alsó ajkam, majd oldalra rántom a fejem, hogy eltüntessem szemembe lógó frufrum.
- Mindegy, gondolom majd hív téged.
     A telefonom rezegni kezd, jelezve, hogy valaki hív. Kiveszem a zsebemből, s mikor meglátom leaderünk nevét, mosolyogva Tao felé mutatom, aki szintén elvigyorodik a lány nevét látva. Tao egy látnok. Megnyomom a fogadás gombot, s a fülemhez emelem a telefont.
- Jó reggelt, hyung. Ilyen korán? - szólok bele a telefonba jókedvűen. A vonal másik végén hallom, hogy a leader kiskutyája szüntelenül ugat.
- Szia Luxing, a háromnegyed nyolc neked korán van? - kérdezi szórakozottan. - Az istenért, Min, hagyjad már azt a macskát! - messzebbről hallom a lány ideges hangját, ami arra enged következtetni, hogy távolabb emelte a fülétől a készülékét. - Bocsi, kutyát sétáltatok - mentegetőzik, újra tisztán hallom a hangját. Aki megteheti. Nekem meg itt kell rohadnom az iskolában.
- Semmi gond. Miért hívtál? - érdeklődök, majd elfordulok a faltól, s nekitámaszkodok a radiátornak. Szemem sarkából látom, hogy Tao figyelmesen figyel engem.
- Neked is jó, ha délután egykor kezdjük meg a forgatást?
- Persze, hogy jó. Nincsenek óráim és délkor végzek.
- Okay, csak ennyit akartam. A többiekkel már beszéltem, nekik is jó ez az időpont. A fiainknak is szóltam, ők jönnek nektek szurkolni. Te kérdezd meg Zitaót, tud e jönni! Ja, és a központ előtt lesz a gyülekező, lehetőleg te se késs el! Na, cső cső, akkor majd egykor! -  Meg sem várja, míg reagálok a mondandójára, kinyomja a telefont. Mosolyogva megforgatom a szemeim, lezárom a telefonom és elteszem a zsebembe.
     - Na, mit mondott? - kérdezi kíváncsian Tao, miközben feltűri fehér ingének ujjait.
- Egykor kezdjük a forgatást. Még jó, hogy délben végzünk - teszem össze a tenyereim, imádkozást színlelve.
- Hm, akkor még lesz egy óránk. Dorothy, meghívhatlak egy ebédre? Tudok egy jó éttermet. - Miért akar mindig elhívni enni? Miközben gondolkodom a válaszon, az ujjaimat birizgálom.
- Rendben, elfogadom a meghívást - forgatom meg a szemem, mire csak egy hatalmas vigyort kapok válaszul.
- Egész délután együtt leszünk, viszont ha nem találkozunk, a parkolóban várj meg a kocsimnál. Úgy is tudod, hogy melyik. - Ez volt a végszó. Intett egyet, majd sarkon fordult és elsétált. Megdöbbenve nézek utána, s észreveszem a szemem sarkából, hogy három lány engem méreget figyelmesen. Ezek hallották az egész beszélgetésünket, vagy miért néznek ennyire?
     - Mi van? - kérdezem mogorván, mindeközben nagy fordulatot véve feléjük fordulok. Kidüllesztik a szemeiket, megrázzák a fejüket, majd eliszkolnak előttem. A fejemet rázva nézek utánuk. Döbbenet.

     Semmi érdekfeszítő nem történik délelőtt. Unalmas vetélkedőket, sorversenyeket és műsorokat szerveztek. Többnyire az osztályteremben töltöm el az időt, mert semmi kedvem sincs kvízeket töltögetni és bójákat kerülgetni. Elvagyok a telefonom társaságában, senki nem keres és senki sem szól hozzám. Igaz egy tanár sorra járja az osztálytermeket elkóborolt gyerekek után, ekkor mindig bebújok a szekrénybe, s onnan lesem, mikor megy ki a teremből. Mindig sikerül kicseleznem. Viszont érzem, hogy ezért még kapok egy kisebb fejmosást Taótól mikor kettesben leszünk, ezért már előre rákészülök, érveket gyártok a fejemben.     
     A telefonom órájára nézek. Dél lesz öt perc múlva. Igazán mehetnénk már. Gondolatmenetem végére kivágódik az ajtó, s osztálytársaim hangoskodva, nevetve szállingóznak be az osztályterembe. Megpillantanak engem, az összes lány osztálytársam az asztalom köré gyűlik. Teljesen úgy viselkednek, mintha nem piszkáltak volna a félévben. Már nem haragudtam rájuk, tiszta lappal indultam, ők is máshogy állnak hozzám.
     - Hol voltál, Luxing? - támad le Xiuxiu, az osztály legmagasabb lánya. Csontos arcán mindig mosoly ül, nagy, meleg szemeivel szinte belelát a lelkedbe. Haját egyfolytában festeti, jelenleg mélyvörös színű hosszú hajkoronája. Mind két tenyerével a padomra támaszkodik.
- Nem volt kedvem ehhez az egészhez, így bent maradtam a teremben - vonom meg a vállam, eközben ingujjam segítségével letörlöm a maszatot telefonom nagy képernyőjéről.
- Nem tudod, hogy miről maradtál le! Táncosok léptek fel, és volt itt pár cover dance csapat is - Ziyi lelkesen mesél, a haját igazgatva. Ő a legidősebb az osztályban, párszor bukott, eleinte ő tűnt az egyik legbunkóbbnak, de így jobban megismerve megváltozott a véleményem. Fekete kleopátra haja kiemeli húsos arcát, folyton vörös rúzzsal keni ki ajkait, és keveset mosolyog. Rocker, mindig feketében jár. A "cover dance" szavak hallatán felvillanyozódom, viszont el is szomorodom, mert lemaradtam a táncosokról. Mégsem kellett volna itt maradnom.
     - Mr. Huang nem keresett? - csúszik ki a számon a kérdés, elgémberedett lábaimat kinyújtom. Valahol, igazán belül remélem, hogy Zitao keresett, mert hiányolt. El is hessegetem a gondolatot, mert egy osztályfőnöktől elvárt, hogy a kóbor diákjait számon tartsa.
- De, keresett - bólint lassan Ying és megvakarja az arcát. Második legmagasabb lány az osztályban, hátközépig érő fényes haját az osztály lányainak nagyja irigyeli. Imád sportolni és bármit megehet, mert nem látszik meg rajta. Nagyon beképzelt és sokszor naiv, főleg, ha fiúkról van szó. Régen sem bírtam, s most sem tudom elfogadni.
     - Ha nem haragszotok, én sietek - húzódom hátra a székkel, majd felpattanok az ülőalkalmatosságról. Vállamra veszem a nehéz táskát, telefonomat pedig a zsebembe csúsztatom. Remélem Tao már a kocsijánál van. - Sziasztok! - köszönök jó hangosan, hogy mindenki hallja, majd pár osztálytársam majdnem fellökve viharzok ki a teremből. Keresztülrobogok a folyosón, és a portást ismét figyelembe sem véve hagyom el az iskola épületét. Elfordulok jobbra, pár méter sétálok, ismét elfordulok jobbra és besétálok a parkoló bejáratán. Tele van szebbnél-szebb autókkal, mert a diákok többsége már autóval jár iskolába, ráadásul meg is engedhetik maguknak.
     Megpillantom a bal oldalon Tao fehér Maseratiját, az utolsó helyen parkolt le. Még nincs itt, ezért megközelítem a kocsi mellett levő padkát, majd leülök rá. Vállamról leveszem a táskát és hagyom, hogy a pánt a földre hulljon. Kiveszem a zsebemből a telefont, mert nyomja a medencecsontom és a táskámra rakom. Kinyújtom lábaim, s letörlöm fekete nadrágom, már csak rutinból, mert nem is koszos. Összeborzolom a hajam, mert nem tudok mit csinálni, majd kezeimet ölembe teszem. Mi lesz már, hol vagy? Hangosan dúdolni kezdem az Up&Down-t, úgyis aktuális. Körbefuttatom a szemem a parkolón és az előtte futó utcán, csak pár ember lézeng a járdán, s autóból sincs sok.
     A nap kellemes meleget áraszt, a szél lágyan fúj. Májusban legjobb az idő, amolyan aranyközépút a nagyon hideg és a nagyon meleg között. Ez lesz az első nyaram Kínában, remélhetőleg kellemes meleg lesz és nem forrasztó, bőrt leolvasztó kánikula.
     Mikor újra körbetekintek, a távolban megpillantom Taót, amint éppen kilép az iskola ajtaján. A parkoló felé fordul, majd nagy léptekkel közelíti meg. Ő is észrevesz engem, lépteit látványosan megszaporázza.
     - Hova tűntél? - támad le azonnal, hangja keményen csattant. Felemelem a fejem, mert így arca még magasabban van. Inge mellkasáig kigombolva, a felső ujjai feltűrve, fekete csőnadrágja bokájáig feltűrve. Nincs melege abban a nadrágban?
- Hova tűntem? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökkel, nem igazán értem, hogy kérdést pontosan mire is értette. Nagyokat nyöszörögve felállok, leporolom fenekemről a koszt, majd lehajolok a telefonomért és a táskámért. A vállamra teszem a pántot, és újra Zitao érzelemmentes arcára nézek.
     Lemondóan sóhajtva megrázza a fejét. Most meg mi van? Zsebéből előhalássza a kocsikulcsot, megnyomja a kis távirányítót, mire a luxusautó lámpái egy másodpercre felvillannak. Szótlanul sétál át a másik oldalra előröl megkerülve a kocsit, majd kinyitja a jármű ajtaját és lehuppan a fehér bőrülésre. Én is kinyitom az ajtót, majd beszállok mellé az anyósülésre. Egyszerre csapjuk be az ajtókat, majd a biztonsági övekért nyúlunk, áthúzzuk testünk felett, majd becsatoljuk azokat. Tao a zárba csúsztatja a slusszkulcsot, elfordítja, a motor pedig alig hallhatóan felbőg. Állít valamit a váltón, majd lassan kitolat, elfordul, kihajt a parkolóból, majd ráfordul az egyirányú útra.
     - Kötelező iskolai program volt, nem tudtad? - kezd bele a hegyi beszédbe, miközben meredten figyeli az utat. Ilyenkor igazán tudom utálni, mikor a tanár énjét mutatja felém. Pedig már azt hittem, hogy kettesben nem fogunk az iskolai dolgokról társalogni. Úgy látszik, tévedtem.
- De, tudtam - mormogom ellenségesen, karjaimat pedig összefonom mellkasom előtt. A lábam közt levő táskát arrébb rúgom, mert már zavar.
- Ha tudtad, akkor mért nem csináltad azt, amit előírtak? Miért maradtál bent a teremben? Hiszen az egyik tanár többször végigjárta a termeket, de nem akadt senki nyomára. Viszont te mégis bent voltál. - Nyilvánvaló dolgokat közöl, amiknek igazából nincs is igazán összefüggése.
- Bebújtam a szekrénybe - válaszolok félvállról véve a dolgokat. Zitao szigorúnak akar látszani, én viszont látom, hogy mindjárt elmosolyodik. Mikor kettesben vagyunk, nem bír úgy beszélni velem, mint a diákjával. Nem küzd tovább a mosoly ellen, széles vigyor kúszik az arcára, fehér fogait kivillantva. A váltón pihenő kezét felemeli, majd oda sem nézve nyúl a hajamhoz, s összeborzolja.
- Annyira lüke vagy - közli szórakozottan. Durcásan elhessegetem hajamtól a kezét, mert úgy érzem, már eleget borzolta. Még hogy én lüke...
- Kikérem magamnak - csapok a combjaimra, megjátszva a sértődöttet.
     - Éhes vagy már? - hagyja figyelmen kívül az előbbi mondatomat. Mindig az evés, meg az evés! Fel sem figyelek gyomrom fájására, egyszerűen ha nem gondolok rá, akkor el tudom felejteni. Valójában csak a reggeli alma van a gyomromban, azóta nem vettem magamhoz táplálékot. Bezzeg majd nyáron mennyit fogok enni.
- Egy kicsit - nyomatékosítom kijelentésem hüvelyk-és mutatóujjammal.
- Oké, mert megérkeztünk - fordítja el a kormányt balra, és beveszünk egy éles kanyart.
     Nem figyeltem az utat, le voltam foglalva Zitao nézésével. Kinézek az ablakon, és meglátok egy nagy, kirívó épületet, mely kitűnik a többi közül. Tao alig talál magának helyet, mert a parkoló csordultig tele van különféle színű és márkájú járművekkel. Azért csak akad hely valahol a közepén a kavalkádnak. Miután betolat a helyre, leállítja a motort. Kicsatoljuk a biztonsági öveket, s én nyitom ki elsőnek az ajtót, vigyázva, nehogy nekiüssem a mellettem levő autónak. A langyos, kellemes levegő az arcomba csap, nagyon örülök neki, mert az autóban fülledt meleg volt. Ha visszajövünk, megkérem, hogy húzza le az ablakokat.
     Arrébb lépek pár lépést, majd becsapom az ajtót, s hallom, hogy Tao is ugyan így cselekedik. Lezárja a járművet, majd nagy lépésben megkerüli a kocsit, s odalép hozzám.
- Menjünk - biccent a színes égőkkel kicicomázott étteremre, melynek teraszán rengeteg vendég ül az asztaloknál. Meglepetésként ér az, mikor Tao mosolyogva mutatja, hogy karoljak belé. Pár pillanatig nagy szemekkel nézem a hurkot, melyet karjával képzett, végül aprót rántok a vállamon és bal kezemmel belé karolok.
     Egyszerre sétálunk az épület felé. Miért karoltam bele? Miért kínálta fel? Miért reagálom ezt túl?! Hol a cipőnket, hol pedig a közeledő épületet nézem, mert nem merek ránézni, félő, hogy elpirulnék.
       Elérjük az éttermet, fellépdelünk a két fokos fa lépcsőn, s belépünk a kétszárnyas ajtón, mely tárva-nyitva fogad. Nagy a nyüzsgés mindenhol, mindenki beszél, nagy ricsajt keltve. Az étterem belseje nagy, az asztalok szinte csordultig tele emberekkel. A járólapot fényes, szürke lapokból rakták össze, a falon nagy, kristálycsillárok lógnak. Előttünk középen a pult található, mögötte egy ajtóval, ott lehet a konyha. A pult két oldalán még kettő hosszabb pult, mely tele van drágábbnál drágább italokkal. Meg kell hagyni, szép ez a hely.
     - Áh, Mr. Huang! - hallok meg egy ismeretlen férfihangot. Oldalra fordítom a fejem, oda, ahonnan a hang jön, s megpillantom a hang tulajdonosát, egy pincért, aki sietve szedi a lábait felénk. Ismeri Taót? A férfi magas, a fekete haja felnyalva, arcán bőrhibák, orra alatt halvány bajusz éktelenkedik. Zitao szóra sem méltatja, csak biccent egyet. Tehetetlenül állok még mindig belé karolva, nem tudom, mit csinálhatnék. - A szokásos asztal lesz? - kérdezi az úriember, túlságosan is kihúzott háttal állva.
- Természetesen - bólint Tao, a pincér pedig furcsán összeüti sarkait. Öhm, ez a fazon nagyon furcsa. Tenyereim izzadni kezdenek, jobbom még bele tudom törölni nadrágomba, de a balt sajnos nem. Tao elengedi a karom, s én próbálok nem hangosan felsóhajtani.
- Erre tessék - fordul a fickó balra, majd végigcangázik az asztalok között, alig tudjuk tartani a tempóját. Legalább is én, mert Tao a hosszú lábaival hamar utol éri. Az ismeretlen férfi az egyik sarokban árválkodó kétszékes asztalhoz vezet. Az asztal szurokfekete és a terítő vörös, mint az összes többi étteremben levőé. A szék dizájnja kevésbé nyeri el a tetszésem, mert a lábai feketék, viszont az ülőlap és a támla vörös és párnázott.
     A férfi már készülne nekem kihúzni a széket, de Tao gyorsabb, így ő teszi ezt meg helyette. Érdeklődve nézek rá, Ő pedig csak félmosollyal biccent, hogy üljek le. Halkan megköszönöm, és helyet foglalok, de azt már kicsit soknak érzem, hogy még a széket is előretolta, hogy közelebb legyek az asztalhoz. Ezt én is meg tudtam volna tenni. Zitao helyet foglal velem szemben, majd ő is betolja a széket. A lecsúszott, meggyűrődött ingujjakat visszatűri, s összegombolja nyakáig a maradék gombokat, a gallért is megigazítja. Hangyányi kényelmetlenséggel ülök egy helyben, térdeimen dobolok az ujjaimmal.
     Látom, hogy Tao az asztalon levő étlapokból elvesz kettőt, az egyiket elém csúsztatja, a másikat pedig megtartja magának. Ha tudtam volna, hogy ilyen előkelő helyre hoz, először megkértem volna, hogy vigyen haza.
- Válassz bármit - somolyog a férfi, majd kinyitja a saját étlapját. Szemem sarkából látom, hogy a fura pincér még mindig az asztalunknál van, s árgus szemekkel várja a rendelésünket. Mintha a szemei helyett hipnotikus spirál lenne, s közben azt kántálná debilen, hogy "Rendelj, rendelj!". Természetesen elképzelem a jelenetet, s akaratlanul is kitör belőlem a hangos kuncogás, viszont a szám elé kapom a kezem, hogy elfojtsam a további hangkiadást. Zitao felkandikál az étlapból, furcsán néz rám. Szerintem őrültnek tart.
     Megköszörülöm a torkom, s az asztallapon heverő étlapért nyúlok, felveszem és kinyitom, majd próbálom úgy fogni, hogy eltakarja az arcom. Szám sarkában még mindig ott bujkál a mosoly, de próbálom gondolataimat más vizekre evezni. Szemügyre veszem az ételkínálatot, s az esik le először, hogy mindegyik nagyon drága. Biztos enni szeretnék? Elgondolkodva pásztázom a listát saláta után kutatva, viszont csak csirkesalátát kínálnak, én azt pedig nem eszem meg. Biztos van a fogamra való. Bunkóság lenne, ha nem kérnék semmit. Rábukkanok a wonton levesre, ami az egyik kedvencem, s az első voksomat annál teszem le. Másodikként mézes-szezámmagos csirkét és rizst választottam. A salátát meg megkérdezem.
     - Választottál? - kérdi kedvesen, türelmesen Zitao. Leemelem magam elől az étlapot, összecsukom, majd visszacsúsztatom a tartójába. Szótlanul bólintok, miközben ránézek. Feltűnik, hogy most nincs kihúzva a szeme szemceruzával, s egyetlen fülbevalója sincs benne a fülében. - Mondd először te - biccent a gyökeret eresztett pincér felé. A fura hapsi a hátsó zsebéből elővesz egy kis füzetet meg tollat, majd közelebb lép a székemhez, még kicsit le is hajol, hogy jobban hallja, amit mondani fogok neki.
     - Hát - kezdem tétovázva, s a torkomat köszörülöm - egy tányér wonton levest kérnék, és szezámmagos csirkét rizzsel - hadarom, a pincér pedig serényen körmöl, szinte sistereg a toll hegye. Már menne át Tao felére, de gyorsan megállítom. - Illetve, az étlapon csak csirkesaláta van feltüntetve, de nem kaphatnék egy kis sima salátát? - érdeklődök, s mint általában minden kérésnél, most is, mint egy kiskutya, nagy szemekkel nézek az ipsére. Nem tiltakozik, felírja a fehér lapra.
- Természetesen. Mr. Huang vendégeinek bármit - mosolyog a pincér, majd végleg Tao felé fordul. Miért, Zitao ennyire törzsvendég itt?
- Szóval. Kérnék egy tányér csípős-savanyú levest, Gong Bao csirkét rizzsel, csirkés-zöldséges pirított tésztát és egy kis fűszeres tofut. Mindkettőnk rizsét külön tálba szeretném. - Kikerekedett szemekkel hallgatom Zitao rendelését. Ennyi mindent megeszik egyszerre?!  Nem lesz kicsit sok?
- Hamarosan felszolgáljuk az ételeket - hajol meg a pincér, sarkon fordul, majd a konyha felé viharzik.
- Oh, és Jake! - kiált feltehetőleg a pincér után Zitao, mire az azonnal megáll, visszafordul és már rohanna vissza, de Tao int neki, hogy nem szükséges. Jake? - Két üveg szénsavmentes ásványvíz is lesz! - Jake bólint, s végleg eltűnik a szemünk elől.
     - Hogyhogy Jake a neve? Hiszen kínai - utalok a pincérre pár perc elteltével, akit angol néven szólított meg.
- Álnév. A rendes nevét nem árulta el - rázza meg a fejét, majd türelmetlenül a konyha ajtaja felé pillant. Nagyon éhes lehet.  
- Mire utalt, mikor azt mondta, hogy a te vendégeidnek bármit? - kíváncsiskodok, mert már furdalja az oldalam. - Törzsvendég vagy?
     Zitao készül válaszolni, de becsukja a száját, szemei előtt pedig szinte csillagok táncolnak. Jake megindult. Hátranézek, s pont ahogy sejtettem, Jake csörtet felénk kettő másik pincértársával. Ügyesen egyensúlyozzák a tálcán a tányérokat, akár a zsonglőrök. Odaérnek az asztalunkhoz, s szépen sorban lerakosgatják elénk az ételt. Mikor a kettő ismeretlen lerakta a tányérokat, ők elszivárognak, viszont Jake ottmarad. Letesz elénk kettő poharat és az ásványvizeket, kinyitja mindkettő kupakját, és kitölti a poharakba a folyadékot. 
- Köszönjük - biccent Zitao, Jake pedig érti a célzást, felveszi a tálcáit és elsétál. Meglepően gyors a kiszolgálás.
     Zitao elém tolja a wonton levest, majd a szezámmagos csirkét, a salátát és az egy tál rizst. Az egyik üres lapostányért - nem vettem észre, hogy lerakták az asztalra - a közelembe teszi le. Az evőeszköztartóból kivesz nekem egy pár pálcikát és egy kanalat, majd a levesestányér két oldalára helyezi. Mindeközben én csak a kezeit nézem, és azon csodálkozom, hogy mennyire figyelmes.
- Köszönöm - somolygok, s illedelmesen megvárom, míg ő is elrendezi a saját tányérjait. A széket behúzza lábai segítségével, majd a kanaláért nyúl, én pedig utánozom. 
- Jó étvágyat - egymásra mosolygunk, mert sikerül egyszerre kimondanunk a jókívánságot.
     Kanalam segítségével arrébb lökdösöm a batyukat, majd belekanalazok a még gőzölgő levesbe, s megfújom. Amint megfelelő hőmérsékletűnek találom a levet, bekapom. A lé íze, olyan, mint az otthoni húslevesé.
     Csendben szürcsölöm a levest, s egy gyors pillantást vetek Taóra, aki már neki is látott a Gong Bao csirke és a rizs elfogyasztásának. Hogy lehet ilyen gyorsan enni? Egy kevéske levet meghagyok, és a töltött tésztákat sem eszem meg, mert nincs lelkierőm hozzá. Leteszem a kanalat, félretolom a tányért, majd magam elé húzom a salátával teli tálat. A pálcikákat kihúzom a papírtartójukból, összerendezem a kezemben és összecsippentek a segítségükkel egy nagy salátalevelet.
     - Remélem a húst is megeszed - Tao tele szájjal szól hozzám, eltorzult hangja váratlanul ér. Feltekintek rá, s nem figyelek oda, ezért a saláta a szám helyett a vörös asztalterítőre esik. Beleharapok a számba, gyorsan felveszem a terítőről a salátát és visszadobom a tálba. Kösz, hogy megijesztettél.  Nem szólok egy szót sem, magam elé húzom a lapostányért, melyen hat darab szezámmagos-mézes csirkemellcsík van, a pálcikával összefogom a legkisebb darab húst és bekapom. Alaposan megrágom, a méz és a hús íze keveredik a számban. Isteni finom.
     - Visszatérve az előbbi kérdésemre - kezdem, miután lenyelem a falatot. - Jake hogy értette a vendéges dolgot?
- Még mindig ezen rágódsz? - kuncog fel Zitao, mindeközben összecsíp pálcikájával egy darab tofut és a szájába teszi. Gondoltam, hogy szóvá fogja tenni. Alaposan megrágja az ételt, majd miután lenyelte, válaszol a kérdésemre: - A szüleimé ez az étterem.
     Megáll a kezem a levegőben, ledöbbenek. Erre nem is gondoltam. Akkor Tao azért ismerheti azt a pincért.
- Tényleg? - kérdezem, majd újra megmozdítom a kezem és beleharapok a második darab húsba. Tao szótlanul bólint, s csipegeti tovább a tofuját. A hús második felét is bekapom, majd pálcikámat a rizsbe mártom, összecsípek egy összeállt darabot, majd gyorsan a számba teszem, nehogy a terítőn landoljanak a rizsszemek.
- A szakácsok profik, az étel pedig mennyei - jelenti ki, csak úgy mellékesen, majd maga elé húzza a pirított tésztáját. - És ne aggódj az árak miatt, itt nekem teljesen ingyen van az étkezés - mosolyog rám, ezután minden figyelmét a tésztának szenteli.
     Kicsi megnyugvást érzek, hogy nem kell fizetnie, mert akkor lelkifurdalás nélkül hagyhatom ott a húst és a rizst. Félretolom a két tányért, ezután nekiállok elfogyasztani a salátát.
- Nyúlnak hiszed magad, hogy mindenáron a salátát akarod enni? - kérdezi szórakozottan, tele szájjal Zitao, én pedig szigorú szemekkel kapom rá a tekintetem. Abbahagyom szemöldököm ráncolását és vigyor kúszik az arcomra, mikor meglátom, hogy a szájából tömérdek tészta lóg ki.
- Tudtommal nem illik teli szájjal beszélni - dorgálom meg, majd dacosan egy jókora salátát nyomok a számba, melyet könnyen megrágok és nyelek le, mindeközben végig tartom vele a szemkontaktust. Felszippantja a tésztaszálakat, ajkai és szája környéke maszatos a szósztól. Úgy néz most ki, mint egy kisgyerek. - Amúgy meg, abbahagyhatnád a csesztetésem, oké? - kicsit gorombának érzem a hangom, de már nem tudom visszaszívni a mondatot. 
- Rendben, rendben - legyint szabad kezével, majd folytatja az evést.
     Amíg megeszem a salátát, addig Tao betermeli az összes rendelt ételt. Egy szem rizst sem hagy a tálban, a hús maradékait is felette, a tésztát is mind bepuszilta és a tofuból sem hagyott semmit. Kikerekedett szemekkel nézem, amint a hasát simogatva elégedetten hátradől a székében. Csak rosszul ne legyen.
- Tao... te aztán nem vagy semmi - bököm ki hitetlenkedve, miközben felemelem az asztalról a pohárba kitöltött ásványvizet és egy húzásra megiszom.
- Éhes voltam - vonja meg a vállát, Ő is a poharáért nyúl és beleiszik a vízbe.
     - Megbüfiztesselek? - viccelődve kérdezem, s a maradék vizet, ami még a palackban van, a poharamba öntöm. Egy pillanatra megilletődik kérdésem hallva, viszont nem sokkal később vigyor kúszik az arcára.
- Maximum én téged. Még fel is tudlak emelni.
- Azt kétlem - kacsintok rá, majd az utolsó cseppig kiiszom a poharat. Ne viccelődjünk.
- Te! - mutat felém vádlóan, hangja erélyesen csattan. Felnevetek a reakciójától, majd kézfejemmel megtörlöm ajkaim.
     Miután Zitao is megissza az ásványvizét, az órájára néz, s mondja, hogy még van húsz percünk. Mindketten felkelünk a székből, majd ismét egymásba karolva indulunk ki az étteremből. Köszönünk Jake-nek, s végleg elhagyjuk az épületet. A parkolóba megyünk, ahol már megfogyatkoztak az autók, egészen a fehér Maseratiig sétálunk. Tao kinyitja az ajtókat, majd beszállunk a járműbe.
     Már csak húsz perc. Alig várom!

Az őszinteség mindennél jobb (TaoHun)

     Ha minden úgy megy tovább, mint régen, nem sokáig fogom bírni. Nagy a tűrőképességem, viszont mint sokan másoknak, nekem is van egy bizonyos pontom, mikor kiborulok és elvesztem a fejem. Hál' Istennek ez még nem következett be. Még.
     Mostanában nagyon nagy rajtunk a nyomás, most még feleannyira sem tudjuk elviselni egymást, mint szoktuk. Már-már kényszerből szólunk egymáshoz, látom egyik másik társamon, hogy a pokolra kívánja a másikat, viszont muszáj megtartanunk az álcánkat, melynek viselésére a cég kényszerít minket. Látszik a bandatagokon, hogy ők is megelégelték, ők sem bírják tovább, viszont nem merik megkockáztatni a hírnevüket.
     Viszont vannak köztünk szerencsések, akik bár viták árán, de kiváltak a bandából és új, jobb életet kezdtek a hazájukban. Ők Yifan és Lu Han. Végre jól érzik magukat, virágzanak és nincsenek korlátok közé zárva - azt csinálnak, amit szeretnének, senki sem tartja őket rövid pórázon. Tisztelem mindkettőjüket, hogy végül megemberelték magukat és szembeszálltak az S.M. Entertainmenttel - bár a cég próbált egyszer-kétszer keresztbe tenni nekik, de ők ketten legyőzhetetlenek voltak és simán vették az akadályokat. Külön utakat járnak, távol az EXO-tól és minden bajtól.  
     Ámde van egy harmadik tag is, aki szintén elhagyta a bandát. Ő volt az, akivel néhanapján tudtam beszélgetni. Ő nem hangoztatta folyton azt, hogy felesleges vagyok és nélkülözhető  - ámbár már úgy gondolom, hogy ezek is mind hazugságok voltak. Ő volt az, akire csaknem minden nap rátapadt a szemem, bár óvatosnak kellett lennem, hogy ne vegye észre azt, hogy folyton nézem. Ő Zitao, aki aljas módon, az édesapja háta mögött elslisszolva hagyta el a csapatot. Az édesapja írt egy levelet, melyben a fia egészségére hivatkozott, és arra, hogy folyton aggódott érte, s hogy ezt mindenkinek meg kéne értenie. Cseppet sem érdekelt minket az apja, hidegen hagytuk, hogy mit és hogyan élt meg. Zitao elhagyta a bandát, mindeközben nekünk egy árva mukkot sem szólt, még annyit sem mondott, hogy "Nekem elég volt, elhúzok a francba".
      Míg Yifan és Lu Han kilépése annyira nem, de Tao kilépése nagy port kavart a bandán belül is. Csapattársaim orrba-szájba szidják a srácot, nem tudják elhinni, hogy hogy lehet valaki annyira kétszínű, mint ő - merthogy Zitao eddig végig tettette a szépet, folyton mondogatta, hogy egyek vagyunk, közben pedig végig ez volt a célja. Azt állítják, hogy hazudott nekünk, de közben pedig ők sem jobbak Taónál.
     Én már csak tudom, minden egyes nap a saját bőrömön megtapasztalom, hogy milyenek is a társaim valójában. Az, hogy az egész csapat jóban van, ez az egyik legnagyobb hazugság, melyet hangoztatnak a nézőközönség felé. Mindegyikünknek az a célja, hogy híresebbek legyünk, több szöveget kapjunk a dalokban, hogy több pénzt kapjunk és hozzunk a cégnek. Riválisként tekintünk egymásra, semmi több. A "We are one" nem létezik.
     Természetesen az évek alatt szövődött pár barátság a csapaton belül, de egyik sem annyira mély, mint az természetes lenne. Senki sem bízik senkiben, mert egy rossz szó és talán mindennek vége. Manapság az a baj, hogy senkiben sem lehet megbízni, ha túl naiv az ember, könnyen pofára esik.
     Jól elkalandoztam, vissza szeretnék térni a barátomnak hitt Zitaóra. Valójában az EXO-t csak egy ugródeszkának használta, mindvégig az volt a célja, hogy szólóban mutassa meg a tehetségét. Mindvégig a lábára hivatkozott, és e mögé bújva három hónap alatt elkészítette az első szóló albumát, melyet júliusban ki is adott egy videoklippel együtt. Nagy botrányt keltett mind a cég, mind a rajongók, mind a csapat körében, nem tudták elhinni, hogy egy ember ilyesmire képes. Arra használta az EXO-t, hogy híresebb legyen, s amint ez bekövetkezett, lépett és szóló karrierbe kezdett. Yixing szerint egyáltalán nem fair, hogy ilyen rövid idő alatt hozta össze az albumot és a többiek sem restek hangoztatni hogy mennyire dühösek, és ezzel együtt mennyire irigyek rá.
     Tao comeback dalának szövege nagyon őszintére sikeredett, még mindig nem tudom felfogni azt, hogy mindezt be merte vállalni. Konkrétan nem mondja ki, de arról énekel, hogy az EXO-ban csak elvesztegette az idejét és hogy el szeretné felejteni a múltat. Nem tudom, ilyenkor nem gondol azokra, akik esetleg próbálták segíteni és támogatni? Egyszerűen nem tudom felfogni Tao valódi személyiségét.
     Nem támogatom, bár nem is utálom emiatt, ez az ő élete, azt csinál, amit akar. Most már senki sem állhat az útjába. Még a cég sem, ami az album kijövetele után pár nappal lépéseket tett az ellen, hogy eltüntessék az internetről a videóját.
     Ez a világ, melyben én is élek, nagy mocskosság. Senki sem bízik senkiben, mindenki a riválisaként tekint a másikra, nincsenek barátok, helyette vannak ellenségek. Nem adhatjuk önmagunkat, korlátok közé vagyunk zárva. Most már bánom, hogy ezt az utat választottam.
     Nem is olyan régen, Zitao egy kínai műsorban arról beszélt, hogy négy évig nem volt senkije, neki kellett mindent megoldani magától. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a mondatai után fájt a szívem. Hiszen én ott voltam neki, próbáltam felé közeledni, de ezek szerint feleslegesen.
     Elhatároztam, hogy elutazom Kínába. Muszáj volt Zitaóval személyesen megbeszélnem a dolgokat, egyszerűen nem voltam képes annyiban hagyni a dolgot.

     A próbának vége, csapattársaim fáradtan dőlnek le a próbaterem parkettájára. A tánctanár ismét alaposan megdolgoztatott minket, és nem érdekli, ha egy-egy több órás próba után szinte ájulva esünk össze. Emberszámba sem vesz minket, ő is csak a pénzt látja bennünk, mint mindenki más. Nem bírom már tovább.
     Én megemberelem magam, és nem fekszem le, nem játszom a hattyú halálát. A terem legtávolabbi sarkába sétálok távol a fiúktól, egy palack víz társaságában. Leülök a sötétbarna parkettára, hátam a falnak vetem, kinyitom a palackot, majd nagy kortyokban kezdem inni a hűsítő vizet. Amint látom, a tánctanár szó nélkül szedi össze a holmiját, majd a férfi köszönés nélkül távozik. Seggfej! Nem a szívem csücske, de el kell viselnem.
     - Faszom ebbe az egészbe! - Már nem lepődök meg, mikor Jongin ezt csak úgy spontán kijelenti. Felül, csatakos hajába túr, majd feltápászkodik a földről és kisétál a próbateremből. Jongin az, aki debütálásunk óta utál. Kertelés nélkül a szemembe mondta, hogy semmi hasznom, felesleges vagyok a bandában. Akkor nagyon fájt, hogy ezt mondta, de manapság már csak szórakozottan gondolok rá és tisztelem, hogy annyira őszinte volt velem. Bár azt kicsit soknak érzem, hogy az előbbi mondatot minden nap elismétli.
     - Hülye pöcs. Abba bezzeg nem gondol bele, hogy ha itt nem lenne, akkor sehol sem - morgolódik Baekhyun Jongin előző kijelentésén, s ő is felkel a földről. Én továbbra is csendben maradok, kiiszom a palack tartalmát az utolsó cseppig, kézfejemmel megtörlöm a szám és összenyomom a műanyag flakont. Rátekerem a kupakot és magam mellé helyezem.
     - Hát srácok, nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem is kezd elegem lenni. - Joonmyun őszinteségén viszont rendesen meglepődők. Ő az, aki próbálja összetartani a csapatot, szerintem ő az egyetlen, aki nem utál senkit. Most viszont meglepett.
     - Most az egyszer egyetértek veled. - Az általában életvidám Chanyeol is már kezdi kimutatni a foga fehérjét, mint a többiek. Ha vissza tudnék menni a múltba, akkor pofon vágnám magam és megakadályoznám a meghallgatást.
     - Sehun, mikor megy a géped? - Meglepődök, mikor Kyungsoo hozzám szól. Ő általában nem szokott törődni senkivel, éli a kis egyéni világát. Pár másodperc kell, mire felfogom a kérdést, de válaszolok:   
- Három óra múlva - erőltetek mosolyt az arcomra.
     Youngmin igazgatóval sikerült letárgyalnom Tao meglátogatását. Két napot kaptam az elintézni valóimra, utána mindenképpen vissza kell jönnöm Koreába, hogy folytassam a munkát. Személy szerint mikor kijelentette ezt a két napot, lefagytam és nem hittem a fülemnek - az igazgató furcsán engedékenynek bizonyult. Természetesen örülök neki, legalább nem kell két napig a csapattársaimmal lennem.
     - Akkor azt hiszem én megyek is - állok fel a földről, a szemetet direkt a padlón hagyom. A kanapéhoz lépek, ahová a cuccaimat raktam, a hátamra veszem a hátizsákom, az utazótáskám pedig a vállamra. Induljunk neki. Átvágok a termen, majd az ajtó elé érve kinyitom azt.
- Csá - köszönök flegmán társaimra sem nézve, átlépem a küszöböt és becsukom magam után az ajtót. Sosem szoktam így köszönni, de úgy döntök, kicsit átveszem a többiek stílusát - olyan helyzet is szokott lenni, hogy valaki még arra sem veszi a fáradságot, hogy köszönjön, mikor lelép valahova. Utam először is az azon az emeleten levő férfi zuhanyzóhoz vezet, hogy kissé rendbe szedjem magam. 
     Lezuhanyzok, mindeközben megmosom a hajam is. Fürdés után szárazra törlöm magam és felveszem a magammal hozott ruhám, mely áll egy boxeralsóból, fekete csőfarmerből és fehér ingből. Lábaimra húzok egy pár tiszta zoknit, ezt követően felveszem a kedvenc fehér adidas cipőm, majd törülközővel a fejemen a csaphoz állok és a táskámból kivett fogkefe és fogkrém segítségével megmosom a fogam. Ez után a szintén magammal hozott hajszárítóval megszárítom a hajam, majd mindennel végezve összepakolom minden holmim és az utazótáskámba gyömöszölöm. Felveszem a táskákat, majd a karórámra pillantok. Két és fél órám maradt.
    Elhagyom a zuhanyzót, sietősen átvágok a folyosón majd lerohanok a lépcsőkön. Az aulában már vár rám egy testőr, akit a biztonság kedvéért Youngmin megbízott azzal, hogy minden percben velem legyen, ne tévesszen szem elől. Nem ismerem a pasast, de úgy döntök nem is kérdezem meg a nevét. Látom az arckifejezésén, hogy nem fűlik a foga ehhez az egészhez, én pedig köszönésre sem méltatom. Ez az unalmas fickó fog kísérgetni?  Fapofával méreget, majd egy szó nélkül biccent, hogy induljak meg előre. Sóhajtok, majd elhaladok előtte, utam az üveg automata tolóajtóhoz vezet. Már megnyomnám a falon levő gombot, ami nyitja az üveglapokat, de a férfi megelőz. Nem köszönöm meg, csendben nézem, ahogy kettényílik az üveg. A parkoló csendes és tiszta, egy rajongó sincs a láthatáron, nyert ügyem van. A parkolóban már áll egy fekete Audi, mely csak arra vár, hogy beszálljunk. Sietősen közelítem meg a jármű hátulját, és már nyitnám fel a csomagtartót, de a férfi ismét gyorsabb. Kinyitja, majd elveszi tőlem a sporttáskám és a tartóba helyezi. Kapná ki a kezemből a hátizsákom, de gyorsabb vagyok és elhúzom a közeléből. Fintorral az arcomon nyitom ki a hátsó ajtót és beszállok az ülésre. Faszom kivan, miért van segítési kényszerük ezeknek?! Nagy erővel csapom be az ajtót, bekötöm magam, majd a táskám az ölembe teszem és széthúzom a cipzárt. Előkotrom a napszemüvegem, a fekete maszkom és a szintén fekete fullcapem, s a fehér fülhallgatóm is előveszem. Mindeközben a testőr beszáll, pár szót vált a sofőrrel de én nem figyelek oda, majd nem sokkal később elindul az autó a repülőtér felé. Magamban puffogva bogozom ki a fülhallgatóm, idegesítő, hogy mindig összegubancolódik, majd a zsebemből elővett telefonomhoz csatlakoztatom és bedugom a fülem, hogy kizárjam a külvilágot. Belépek a zenelejátszóba majd elindítom a kedvenc dubstep mixem, amit már így is rongyosra hallgattam.
     Sajnos a zene nem tudja elvonni a figyelmem, folyamatosan Zitaón kattog az agyam.
     Mi lesz, ha nem lát szívesen? Mi lesz, ha elküld a picsába? Ezek után kinézném belőle, hogy ilyesmire vetemedik. El akarja felejteni a múltat, s én is a múltjához tartozom. Talán először fel kellett volna hívnom, és ha rám csapta volna a telefont, akkor nem kértem volna meg Youngmint, had utazzak el. Sosem gondolkodok előre. És mi van, ha még nem tért vissza Kínába? Jöhetek haza, de az biztos, hogy másodjára már nem próbálkoznék be. Bár, ahogy ismerem magam, simán megtenném.

     Hosszúnak tűnő autókázás után végre megérkezünk a reptérre. A sofőr leparkol a szinte üres parkolóban, s az első aki kiszáll, az a testőröm, gondolom azért, hogy ellenőrizze, nincsenek e rajongók. Biztos, hogy nincsenek, hiszen mindannyian titokba tartottuk az utazásom. A biztonság kedvéért fejemre csapom a sapkát, felveszem a maszkot és a napszemüveget is. Kicsatolom a biztonsági övet, összehúzom táskámon a cipzárt, majd kinyitom az ajtót és kiszállok a kocsiból. A fülhallgatóm és a telefonom a zsebembe gyömöszölöm, majd körbenézek. A sötét lencse mögött látom, hogy csak pár ember lézeng a reptér előtt. Rápillantok a karórámra. Délután kettő. Negyven perc és indul a gépem. Arra eszmélek fel, hogy a testőr az utazótáskámmal a kezében áll mellettem. Már nyúlnék a táska füle után, de elhúzza előlem.
- Menjünk - szól hozzám és előre biccent a bejárat felé. Szóra sem méltatom, megindulok előre.
     Bemegyünk, átvágunk a terminálon, és amíg a testőr leadja a csomagjainkat, addig én elrendezem a pénztárnál a jegyeket. Youngmin előre lefoglalta, s nekem csak át kell vennem. Miután végzek, a padhoz megyek, ahol az ipse már vár rám. Mit fogok mondani Taónak? Miért mentem el hozzá? Vajon ezek után még képes lenne az egyik csapattársa szemébe nézni? Legalább tudom, hogy hol lakik, ezért nem kell idegeskednem. Zitaónak van egy lakása a szülei lakásától nem messze, ahol együtt él a kutyájával, Candyvel. Remélem otthon találom.
     Negyed óráig nem csinálunk mást, mint csendben nézünk ki a fejünkből a padon ülve. Nem szólunk egymáshoz mert nem is ismerjük egymást.
     A negyed óra elteltével a pénztár előtt keletkezett hosszabb sorhoz csapódunk és várunk, hogy sorra kerüljünk. Én következem a sorban. Egy kosárba bele kell tennem a telefonom, a fülhallgatóm, az órám, a gyűrűm a nyakláncom, majd egy porond szerű valamire kell állnom, hogy a csinos hölgyike egy szerkezet segítségével átvizsgáljon engem. Amint tisztának nyilvánít, még át kell mennem az ellenőrző kapun, s amint ezzel végzek, magamhoz veszem az értékeim. Megvárom, míg a testőrt is átvizsgálják, addig előveszem a táskámból az útlevelem és a jegyeket, majd amint a férfi is végzett, a kezébe nyomom az ő jegyét. Mind a ketten becsekkolunk, és elindulunk előre a folyosón, ami ki vezet a repülőgéphez.
     A gép már ott áll, szerencsére nem törölték a járatunkat - mert volt már olyan, hogy éppen egy fellépésre mentünk volna, már rég becsekkoltunk és indultunk a géphez, mikor a hangosbemondóba bejelentették, hogy törlik a járatot meghibásodás miatt. Természetesen a srácok akkor is elkezdtek kurvaanyázni, de csak halkan, nem volt merszük hangosan kijelenteni.
     Felmegyünk a hosszú lépcsőn a repülőgépbe. Megkeressük a helyeinket, az igazgató úgy intézte nekünk, hogy a jegyek egymás mellé szóljanak. Elfoglaljuk a két ülést, s várunk.
     Percre pontosan indul a gép, a nő bemondja a hangosbemondóba, hogy kössük be magunkat, s nem sokkal később pedig elindulunk és felszállunk. Régebben rosszul voltam a felszállásoknál, még nem annyira szoktam a repülőkhöz, de az évek során megszoktam, természetesnek vettem, hogy repülőgéppel utaztunk. A mi életünk csupa utazás, mindig mennünk kell valahova, és ez már kezd az agyamra menni. Az élet egy rohadt körforgalom a semmi közepén, minden nap ugyan az történik, próbák és fellépések egymás hegyén hátán. Unalmas és fárasztó, huszonegy évesen egyszerűen unom az életem. Alig láthatom a családomat és az igazi barátaimat, nap mint nap össze vagyok zárva ezekkel az álbarátokkal, akiket nem is kedvelek. Akaratunkon kívül hozott össze minket a sors. Fiatalabbként az volt a mottóm, hogy "Vagy szóló, vagy semmi.", most pedig itt szívok nyolc másik, számomra még mindig idegen sráccal.
     Az igaz, hogy nem annyira szörnyű a helyzet, mert az évek során történtek velünk szép dolgok, különösen élveztem a Showtime forgatását, én személy szerint tényleg beleéltem magam abba, hogy elválaszthatatlan barátok vagyunk. Úgy gondolom nincs minden veszve, van még remény.

     Egy és háromnegyed óra múlva a repülőgép leszáll a Qingdao Nemzetközi Repülőtér leszállópályáján. Kicsatoljuk az öveinket, megvárjuk, míg az emberek leszállnak a járműről, majd mi is megindulunk kifelé és lesétálunk a meredek lépcsőn. Még világos van, késő délután lehet. Rápillantok a karórámra. Öt óra van. 
- Menjünk - mondja a testőr és a kijárat felé invitál a vállamat átkarolva. Ennek a szókincse annyiból áll, hogy "menjünk"?
     A terminálban felvesszük a csomagjainkat, majd kisétálunk az épületből. A bejárati ajtótól nem messze áll egy taxi a járda mellett, a sofőr pedig a kocsijának támaszkodva integet felénk. Gondolom ő visz el minket Tao lakásához. Youngmin tényleg mindent elrendezett. Mivel az ipse kínai, ezért én nem tudok mit mondani, az engem kísérő férfi konzultál vele. A taxi sofőr a csomagokat beleteszi a csomagtartóba, addig én beszállok a jobb felőli hátsó ülésre. Nagyon remélem hogy otthon lesz. A két férfi is beszáll előre, majd mindannyian bekötjük magunkat, a sofőr pedig elindítja a motort.
     Leveszem magamról a szemüveget és a maszkot, végre be tudom szívni a tiszta levegőt. Az út közben nem hallgatok zenét, csendben bámulok ki az ablakon.
     Nagyon úgy néz ki, hogy Zitaónak az EXO csak egy ugródeszka volt - s szerintem nem csak neki, mindenkinek, viszont ők nem merik kockáztatni a hírnevüket, ahogy én sem. De ha Taónak mindvégig ez volt a célja, akkor miért jött Koreába? Miért nem maradt Kínában és miért nem ott keresett fel egy szórakoztatóiparral foglalkozó céget? Bár fogalmam sincs, hogy Kínában hogyan működik a sztárcsinálda. Viszont ezek után mit vár? Nem olyan rég hagyta el az bandát, ráadásul papíron még mindig a céghez tartozik. Mit várt, kiad egy szóló albumot és a nyakába ugranak? Na ne nevettessen.
     Csak remélni tudom, hogy Tao nem megbízhatatlan. Még régebben, mikor úgy éreztem, megbízhatok benne, elárultam neki valamit, amit még a szüleimnek sem mertem: én a férfiakhoz vonzódom. Nem tudom miért mondtam el neki, pedig még részeg sem voltam! Természetesen egyből megbántam hogy megosztottam vele, ámde Tao nem lepődött meg, nem illetett negatív jelzőkkel. Azt mondta, hogy nem érdekli, mert nem ítéli el a melegeket. Nagyon remélem, hogy ezt máig titokban tartja! Az is lehet, hogy már elfelejtette.

     Arra eszmélek fel, hogy lassítunk egy öt emeletes fehér falú panel előtt. A taxi sofőr lefékez egy fa mellett, gyorsan kicsatolom az övet és én vagyok az első, aki kiszáll a járműből. Rekord sebességgel megyek a csomagtartóhoz, kinyitom és kiveszem belőle az utazótáskám - viszont megfeledkeztem arról, hogy a hátizsákom az ülésen hagytam. Marha jó. A táskát leteszem a földre, visszacsukom a csomagtartó fedelét, majd kinyitom a hátsó ajtót és behajolok, hogy kivegyem a hátizsákom, a maszkom és a szemüvegem.
- Nem megyek veled, mert gondolom négyszemközt szeretnél beszélni vele - fordul hátra a testőr fickó. Meglepődök a tartalmas mondatán, s próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, viszont csak vicsorogni tudok, ezért hagyom. Bólintok egyet, elhátrálok a kocsi közeléből és becsapom az ajtót. - Ha nem lát szívesen, akkor hívj és vissza jövünk érted - szól ki a letekert ablakon, int egyet és elhajtanak a közelemből. Magamra maradtam.
     A hátamra veszem a táskám, a vállamra pedig az utazótáskám, majd szembe fordulok a panellal. Beharapott alsó ajakkal méregetem a tömböt, vacillálok, hogy bemenjek e, vagy várjak még. Ne legyél beszari, Sehun! Te nem szoktálMegemberelem magam, a szabad kezemmel leveszem a sapkát, azt átveszem a másik kezembe és beletúrok sötétbarna hajamba.
     A bejárati ajtó elé sietek, viszont azt nem tudom kinyitni, mert zárva van. Kelletlenül nézek a falon levő telefonra és a nevekre. Akaratlanul is elmosolyodom, mikor meglátom Zitao nevét a legfelső rublikában. A mutatóujjamat a fémgomb felé vezetem, a kezem remeg. Nem merem bevallani magamnak, de nagyon ideges vagyok, a szívem őrülten dobog a mellkasomban, alig kapok levegőt. Nyugodj meg, Sehun, nyugi! Nagy, tisztító levegőket veszek, miközben az ujjam még mindig a gomb felett van. Lehunyom a szemem, közel hajolok a belebeszélőhöz és lenyomom a gombot. Hallom a jellegzetes csörgést, és majdnem becsokizok ijedtemben, mikor hallom, hogy a másik oldalon felvették a telefont.
     - Igen, tessék? - szól bele egy vékony hang koreaiul, ami egyáltalán nem Zitaóé. Ez meg ki a faszom? Koreai? Ha Kínában van miért koreaiul beszél? Pár pillanatig habozok. Muszáj lesz improvizálnom! Megköszörülöm a torkom és még közelebb hajolok a beszélőkéhez.
- A... A pizzát hoztam.  - Egyből megbánom a mondandóm, legszívesebben felképelném magam. Te idióta! Biztos, hogy nem rendeltek pizzát! Hogy lehetek ekkora balfasz?! Azon nyomban abbahagyom saját magam szidását, mikor meghallom, hogy az ajtó zizeg. Na ne, nem lehet ekkora mákom! Gyorsan kinyitom az ajtót még mielőtt meggondolná magát az illető. Lehet ez a nő a barátnője. Vagy a kurvája. Ki tudja. Minden esetre ha ez a nő itt van, akkor Taónak is itt kell lennie.
     A lift és a lépcső között vacillálok, és úgy döntök, hogy a lépcsőn megyek fel az ötödik emeletre. Meg se kottyan a lépcsőzés, mert a lábaim már eléggé megerősödtek az évek során. A lakás ajtaja előtt lefagyok, nem merek bekopogni. Baszki, és most mi lesz? Ha az a nő nyitja ki az ajtót és meglátja, hogy hazudtam, nekem annyi. Ismét elfog a félelem, jeges marokként szorít, nem ereszt. Frusztráltan túrok bele a hajamba, utána viszont elrendezem a tincseket, nem akarok úgy kinézni, mint aki belenyúlt a kettő húszba. Folyamatosan a torkom köszörülöm, majd ökölbe szorítom remegő kezem, az ajtóhoz emelem, ezt követően óvatosan bekopogok. Még elfuthatok, még nem nyitotta ki! Viszont el is hessegetem a gondolatot, mert eszem ágában sincs megfutamodni. Az ajtó mögül mozgolódást és kutyaugatást hallok, és a másodperc törtrésze alatt nyílik ki az ajtó. Ledermedek.
     - Mit is mondott, mennyi...? - A negyvenes éveiben járó koreai, hosszú, szőke hajú nőnek hirtelen kidülled a szeme, mikor felnéz a pénztárcájából és egyenesen az arcomba bámul. Mosolyt erőltetek magamra és intek egyet. Add Istenem, hogy nem ez a vén kurva a nője! Vörös ajkait szétnyitja döbbenetében, gondolom tudja, hogy ki vagyok. Mérhetetlen dühöt látok az arcán és már készülne rám csapni az ajtót, de gyorsabb vagyok és az ajtó és a keret közé teszem a lábam. Kicsit fáj, ahogy rávágja a bokámra, de így legalább nem tudja becsukni. Idióta liba!
- Ide be nem teszed a lábad! - sziszegi összeszorított fogakkal, fekete szemei villámokat szórnak. Miért kell ennyire ellenségesnek lenni az emberrel, ha?!  Közelebb hajolok a nőhöz, már-már az arcába. Ijedten állja a tekintetem. Feldühít a viselkedése, és nem tudom visszatartani azt, ami már a nyelvem hegyén van:
- Ide figyelj, te vén ribanc. Nem szórakozásból utaztam idáig! Vagy beengedsz abba a tetves lakásba, vagy kénytelen leszek betörni - suttogom halkan, minden egyes szót jól kihangsúlyozva. Azt várom, hogy rám kiabál, milyen jogon ribancoztam le, helyette kidülledt szemekkel eláll az útból és kitárja előttem az ajtót. Így kell ezt.
     - Ki az, Haeun? - Akaratlanul is nyelek egy nagyot, mikor meghallom a rég nem hallott vékony, mégis mély tónusú hangot. Nem értem magam, de a szívem hevesebben ver, és már nem az idegességtől, hanem attól, hogy végre újra láthatom. A Haeunnek hívott nő nem válaszol, dermedten néz engem, mintha attól tartana, hogy megütném. Szívesen megütném, de hát mégis csak nőből van. Hallom, hogy Zitao nagyot sóhajt odabentről, s hogy vészesen közeledik a folyosó felé, mely ezek szerint a nappaliba vezet.
     A kis folyosón egyébként mindkét oldalon egy-egy fehér szekrény van - az egyik szekrény ajtajára egy egész alakos tükröt ragasztottak -  a hozzám közelebbi oldalon pedig egy fehér cipős szekrény is található, mely előtt rengeteg pár cipő és papucs van. A padlót sötétbarna parkettából rakták ki, melyen jól látszik a fehér, keskeny szőnyeg. A falak mályvaszínűek, a plafonon sorlámpa függ. Otthonos. Bár ez még csak az előszoba.
     Zitao hirtelen bukkan fel. Amilyen lendülettel elindult, olyan lendülettel áll meg, mikor meglát engem. Nagy szemekkel pislogok felé, ledermedve, fürkészve mérem végig. Az első, ami kiszúrja a szemem, az a sötétebb árnyalatú rózsaszín haja. Ezt most nem mondod komolyan... Nincs rajta smink, szemöldöke sincs megerősítve. Fülében csak egy pár kereszt csüng, szimmetrikus arca sima, alig van rajta bőrhiba. Arcát nézve ráeszmélek, hogy mennyire helyes. Pontosan. Mindig is helyesnek tartottam, még akkor is, mikor egészen kölyökképű volt. De Tao is változott az évek során. Most egy érett férfi áll előttem, aki nagy változásokra szánta el magát. V-nyakú fehér, rövid ujjú pólót visel, fekete melegítő van rajta, lábán fekete papucs, zokni nélkül.
     Mindeközben Zitao is alaposan végigmér. Szótlanul állunk egymás előtt, nem tudom, hogy ő hogy van vele, viszont én nem tudok mint mondani. Eközben észleltem, hogy a nő, aki kinyitotta az ajtót, felvette a magassarkúját és távozott a lakásból. Nem bírom a csajt.
      - Öhm... szia, Zitao - köszönök határozatlanul, és esetlenül intek felé. Nem! Oh Sehun sosem határozatlan! Mi a szar van velem? Megőrülök, teljesen úgy kezdek gondolkodni, mint egy lány. Tao felhúzza a szemöldökét, majd nyel egyet, kiugró ádámcsutkája fel-le mozdul. Megereszt egy mély sóhajt, majd összefonja mellkasa előtt a kezeit, így még jobban látszanak az izmai.
- Miért jöttél? - érdeklődik, hideg hangjából azt hallom ki, hogy cseppet sem örül nekem. Pofám leszakad! Mi a faszom?! Kidüllesztem a szemeim, szabad kezem pedig ökölbe szorítom.
- Csak ennyit tudsz kérdezni?! - kiabálok rá ingerülten. Meglepődik a kirohanásomon, s nem csak ő, hanem én is. Nem áll szándékomban ennyire felemelni a hangom, viszont már nem tudom visszaszívni. - Szerinted miért jöttem?! Nem jó kedvemből vetemedtem erre! Ah, komolyan! Hogy lehetsz ilyen? Mi történt veled, Zitao? - Csak úgy ömlenek belőlem a mondatok, melyeket unottan hallgat végig. Lép párat oldalra, majd vállával a falnak támaszkodik. Most meg mi van, miért csak állsz ott?!
- Menj haza, Sehun - halkan mondja, szemeimbe nézve. Most látom igazán, hogy mennyire fáradt és meggyötört a tekintete. Szemei alatt a karikák erősebben látszanak, szeme pedig nem csillog annyira, mint amennyire szokott. Mi történt vele? Kíváncsian fürkészem, mindeközben leszedem vállamról az utazótáska pántját és leteszem a földre a holmit.
- Nem megyek haza. Eljöttem idáig... miattad - direkt kihangsúlyozom az utolsó szót - Addig nem megyek el, míg nem beszéltünk! - erősködök. Lemondóan sóhajt, megenyhülni látom. Nem mondom azt, hogy nem bírna elküldeni, mert nem ismerem. Feszülten beletúr lilás hajába, majd egy szó nélkül löki el magát a faltól és hátat fordít nekem. Akkor látom, hogy a haja hátul sokkal rövidebb és fekete színű. Lassú léptekkel elindul befelé, engem egyedül hagyva. Ez azt jelenti, hogy maradhatok? Megvonom a vállam, a maszkom, a sapkám és a szemüvegem leteszem a cipős szekrény tetejére, hátamról leveszem a táskát és a cipőimet is lerúgom magamról. Megigazítom az ingem, a gombokat kibújtatom a lyukból a nyakamnál, majd megköszörülöm a torkom és Tao után megyek.  
     Pont ahogy gondoltam, a nappaliba érek. Körbefuttatom a szemem a tágas helyiségen. A falak itt is mályva színűek, a parketta szintén sötétbarna. Tőlem balra távolabb egy nagy, átlátszó fehér függönnyel eltakart ablakot látok, az vezethet az erkélyre, az előtt a sarokban egy nagy fekete bőrönd látható. Az erkélyajtó mellett áll egy nagy ablak, messzebb egy fekete, falra szerelt nagy képernyős tévét fedezek fel, a tévé alatt a padlón DVD-s polc áll. A tévé előtt messzebbre derékszöget alkotva kettő, több személyes barna kanapét helyeztek el, a garnitúra előtt üveg dohányzóasztal található. Egyébként a padló háromnegyedét nagy, a barna szín több árnyalatából álló szőnyeg fedi. A kanapéktól nem messze kettő barna fotel is látható. Bár tőlem távolabb, de előttem egy kétszárnyas fehér ajtót fedezek fel, melynek az egyik ajtaja nyitva van, az egy másik folyosóra vezethet. A kétszárnyas ajtó mellett kétoldalt szekrények állnak, melyeken két váza, bekeretezett képek és más holmik foglalnak helyet. Jobbra tőlem is áll egy fehér ajtó, az pedig a konyhába vezet. A falakon többnyire tájképek vannak, mind a három oldalon legalább négy. Tetszik Zitao lakása, jó ízlése van. A lakásban kellemes meleg van, nem olyan fülledt, mint kint.
     Tao kisétál a kétszárnyas ajtón, majd rám sem nézve ül le az egyik fotelba, mely pont nekem háttal van.
- Jössz? Vagy esetleg a hátammal szeretnél kommunikálni? - kérdi Zitao mogorván. Francnak kell így beszélni az emberrel. Puffogva közelítem meg a derékszöget alkotó kanapékat, majd kiválasztom azt, ami pont szemben van a fiúval. Kérdezés nélkül leülök, egyik lábam átvetem a másikon, ezt követően flegmán nézek bele Tao szemeibe. Csendben méregetem, ő is ugyan így tesz, gondolom várja, hogy én szólaljak meg először. Kellett volna írnom egy vázlatot. Mit mondjak? Hogy kezdjek neki?
     - Szóval... - köszörülöm meg a torkom, s már kezdenék neki a mondandómnak, viszont valaki kopog az ajtón.
- Meghoztam a pizzát! - a kopogást követi egy hapsi, aki koreaiul kiabál. Halkan felkuncogok, mert az előbb én is azt improvizáltam, hogy pizzát hoztam. Még mindig nem hiszem el, hogy ekkora mákom volt. Zitao rezzenéstelen arccal feláll, figyelem távolodó alakját, ahogy átszeli a nappalit és eltűnik a folyosón. Összekulcsolom kezeim, majd malmozni kezdek a hüvelykujjaimmal. Vajon a pizzás pasi hogy juthatott be? Lehet az a nő engedte be. De ki lehet az a nő?
Tao hamar visszajön, kezében egy átlagos méretű pizzás dobozt egyensúlyoz. Bemegy a tőlem balra levő ajtón a konyhába, egy darabig még látom, hogy sétál, utána eltűnik a szemem elől. Hallom, hogy pakol valamit, s újra megjelenik. Visszasétál a fotelhoz és leül elém.
     - Ki volt az a nő? - utalok a szőkére, abbahagyom a malmozást és kezeimet az ölembe teszem.
- A takarítónőm - von vállat nemtörődöm stílusban.
- A takarítónőd, mi? - erőltetve felkuncogok, és megrázom a fejem. - Nem látszott takarítónőnek. - Főleg, hogy vörös picsaszoknyában volt. Fúj, nem elég, hogy Koreában azok az énekelni nem tudó ribik is ilyeneket hordanak...
- Miről szeretnél beszélni? - Nem akar mellébeszélni, rá akar térni a témára. Nem lát szívesen. 
     - Miért tetted mindezt? Nem olyan rég húztál el a gecibe, most meg kiadtál egy szóló albumot! Hogy gondoltad? - hitetlenkedve hadonászok kezeimmel. Zitao meg sem lepődik rajtam, hátradőlve a fotelban ül és faarccal néz rám. Egy szót sem szól?
- Valaki megtiltotta, hogy visszatérjek szólistaként? - kérdezi higgadtan, és ujjaival fésűt képezve "átfésüli" színes haját. - Esetleg TE megtiltottad? Vagy bárki más? Nekem nincs jogom ehhez?! Azt gondolod? - higgadt hangja fokozatosan vált egyre hangosabbá. Köpni-nyelni nem tudok, tányérnagyságú szemekkel nézek bele szikrákat szóró barna szemeibe.   
- Zitao... nem üvöltözni jöttem - teszem magam elé kezeim védekezés képpen. - Senki sem mondta, hogy nincs jogod ehhez. Engem nem érdekel, hogy így döntöttél, nem utállak, de nem is támogatlak érte - karjaim az ölembe ejtem, és sóhajtok egyet.
- Miért fáj mindenkinek ennyire? - kérdezi halk, meggyötört hangon, úgy néz ki, mint aki menten elsírja magát. Megértem, senkinek sem esne jól a folyamatos ostromolás, előbb-utóbb mindenki kibukik az utálkozások miatt.
- A srácok irigyek rád, a rajongók pedig azzal vádolnak hogy cserben hagytál minket - mondom, feljebb helyezkedek az ülőgarnitúrán, lábaim felhúzom és török ülésbe helyezkedem. Taónak a szeme sem rebben, tisztában van a hallottakkal. - Gyávának tart mindenki, mert az édesapád háta mögött léptél le. Hazugnak hisznek, mert miközben a lábadra hivatkoztál végig az volt a terved, hogy szólóban folytasd tovább. Mindeközben pedig egy szót sem szóltál sem nekünk, sem a rajongóidnak, akik próbáltak támogatni téged. - Direkt úgy beszélek, úgy formálom meg a mondatokat, hogy fájjon neki és mélyebben elgondolkodjon a dolgokon. Tényleg nem mondok semmi újat, tisztában van vele, látszik is rajta, egyáltalán nem titkolhatja el. Minden nyilvánvaló, hiába tagadja.
- Belátom, hibáztam. Az időt már nem tudom visszaforgatni - rázza meg a fejét, miközben hátranyúl a tarkójához és megvakarja azt. - Viszont nem bírtam tovább, menekülnöm kellett azért, hogy elérjem a végleges célom - jelenti ki mélyen a szemeimbe nézve.
- Aki menekül, az gyáva - emelem meg a hangom, ökölbe szorított kezemmel a combomra ütök. - Szembe kellett volna szállnod, neked kellett volna elintézni a dolgokat, úgy, mint Yifan és Lu Han!
- Semmi közük ehhez a témához!
- Oh, dehogy nem! Ők nem bújtak el az apjuk háta mögé! - kiáltok, s bár nem látom, az arcom mérhetetlen haragot tükrözhet. Tao fintorral az arcán néz rám, nem bírja elviselni, hogy igazam van. - Mit gondoltál, mi lesz ezután, Zitao? A rajongóid ugyan úgy fognak szeretni, mint régen? Van fogalmad róla, hányan elfordultak tőled?
- Akik elfordultak tőlem, azok nem voltak igazi rajongók! Nem szerettek igazán! Az igazi rajongó a kedvencével marad jóban és rosszban egyaránt! - csattan fel, sosem láttam még ilyennek. A mindig békés arca most eltorzult a dühtől, rikító fehér fogait villogtatja, akár egy megvadult kutya. Az előbbi kirohanását nem akartam megcáfolni, ebben teljesen igaza volt. Egy rajongó nem ilyen.
     - És mi van a csapattal? Nekünk sem szóltál egy mukkot sem - váltok át egy másik témára, hátha kissé megnyugszik.  
- Az EXO-ban csak elvesztegettem az időm. Elnyomottnak és feleslegesnek éreztem magam. Nem tudtam érvényesülni annyira, amennyire szerettem volna - őszintén beszél, a hangja és az arca is egyaránt ezt tükrözi. - Nektek meg mit mondhattam volna? Nem voltunk jóban, már-már utáltuk egymást, csak szálkák voltunk egymás szemében.
- Igen, azt gondoltam, hogy úgy érzed, elvesztegetted az időd. Hiszen erről énekelsz a dalodban - mosoly szökik az arcomra. - Elég merész húzás volt, remélem tudod.
- Ez vagyok én. Nem tartok semmitől és leszarom, hogy mit gondolnak a fejesek a cégnél. Mocskos egy kiadó, embertelenül bánnak velünk. Illetve, szerencsére én már nem tartozom a bábjaik közé - egyik lábát átveti a másikon, s kicsit helyezkedik az ülőhelyén, hogy kényelmesebb legyen.
- Igazad van. Felnőttek vagyunk, s mégis azt kell csinálnunk és mondanunk, amit ők kiosztanak nekünk. Viszont mi is hibásak vagyunk - kinyújtom a lábam, lejjebb csúszok a kanapén és beletúrok a hajamba - gondolhattuk volna, hogy ez lesz, mégis belevágtunk.
- Ezért untam meg. Felnőttem, már nem vagyok gyerek, azt csinálok, amit akarok. Végre nem vagyok korlátok közé zárva, akkor táncolok és énekelek, amikor akarok, és akkor alszok, amikor akarok. Jó, a napokban persze nem volt így, nem aludtam szinte három napig - gyömöszöli meg az arcát. Szóval ezért néz ki ennyire meggyötörtnek.
- Mocskos ez az idol világ. A rajongóink csak a látszatért szeretnek minket. Vajon mit mondanának, mit tennének akkor, ha kiderülne, mi az igazság? - Költői kérdésnek szánom, nem várok rá választ. Pontosan tudom, hogy mi lenne akkor: csalódnának bennünk. Kiderülne, hogy drága, szeretett "oppájuk" milyen is valójában, kiderülne az is, hogy a legtöbb csapatnak a tagjai nem is olyan jó barátok, mint ahogy azt ők gondolják.
- Végre magamat adhatom. - Tao folytatja tovább az áradozást arról, hogy mennyire jól érzi magát.
- Sajnos én ezt nem tudom elmondani magamról - rázom meg a fejem sóhajtva.
- Miért nem lázadsz fel és lépsz ki te is? - Teljesen úgy érzem magam, mintha Tao a sötét oldalon lenne, és kényszerítene arra, hogy mellé álljak. Hevesen rázom a fejem.
- Nagy a tűrőképességem, ha eddig kibírtam, akkor tovább is bírni fogom. Nem akarom kockára tenni a hírnevem - hárítok.
- Nem vagyunk egyformák. - Tao lerendezi ennyivel.
     - És mi van azzal, hogy egyedül voltál négy évig? - térek át egy újabb témára, úgy gondolom az előbbit rendesen kiveséztük. Meglepődve gondolok vissza az előbb elhangzott beszélgetésekre, túlságosan is megeredt a nyelvem. Basszus, remélem Taóban tényleg bízhatok! Hiszen most ő is rengeteg dolgot osztott meg velem.
- Hogy érted, hogy mi van vele? Nyilvánvaló, nem? - rántja fel a szemöldökét és érdeklődve vizslat. Megkeményítem az arcom, nem mutatom, bár rendesen meglepődök. Fáj, hogy ezt mondta. - Figyelj, Sehun, nem felejtettem el azt, hogy mindig próbáltál közeledni felém. Értékeltem a próbálkozásod, de te sem gondolhattad komolyan. Riválisok voltunk - vonja meg a vállát hetykén. Minden egyes szava egy újabb tőr a már így is kifacsart szívemben. Hogy mondhat ilyet? Hogy lehet ennyire kegyetlen?
- Jó, lehet, hogy nem fűlött arra a fogad, hogy velem barátkozz, de... mi van Yifannal? Vele látszólag egész jól megvoltál.
- Ez már megint egy másik téma.
- Szerintem meg pont, hogy nem - rázom meg a fejem, és úgy döntöm, hagyom inkább.
- Romlott egy világban élünk, Sehun. Senki sem bízhat meg senkiben, mert egy rossz szó és talán vége mindennek. Mindenki magára van utalva - teljesen úgy beszél, mintha már vagy ötven évet megélt volna. Ezt teszi az idol szakma, a fiatalok sokkal öregebbnek érzik magukat a folytonos megpróbáltatások miatt. Sokkal többet megéltünk már mint a velünk egykorúak.
- Nem, Zitao, ez nem teljesen így van. Vannak olyan emberek, akikben megbízhatsz, akikre támaszkodhatsz. Nem kell mindennek a rossz oldalát nézni, hiszen van az éremnek egy másik oldala is - erősködök, mondandóm utolsó szavait nyomatékosítom, kezemmel úgy csinálok, mintha megfordítanék valamit. Tao túlságosan negatív. Tao reakciója ismét  nem lep meg: pár pillanatra lesüti a szemét, úgy néz ki, mint aki megadta magát. Végül felnéz, tekintetét az enyémbe fúrja.
     - Tudod, Sehun, fásultnak érzem magam - sóhajt fel, kezeit pedig összekulcsolja - Mintha harminc évet öregedtem volna.
- Ah, ne is mondd - legyintek - Utálom ezt a szar érzést. Mindent utálok, ami ehhez az egész idol szakmához köthető. Legszívesebben leugranék egy hídról, csak ne keljen tovább szenvednem. Ámbár mindig elhessegetem az öngyilkosság gondolatát, mert a családomra gondolok, akik szeretnek engem.
- Az öngyilkosok sokkal gyávábbak, mint azok, akik elmenekültek - tér vissza a rég elhagyott témához, szélesen mosolyogva. Pofám leszakad!
- Én nem lettem öngyilkos, viszont te elmenekültél. Ne próbáld védeni magad - közlöm vele mogorván, könyökeimmel térdeimre támaszkodom és előrehajolva vizslatom. Megint csak én nyertem a "szócsatát".  
- Az eszed a helyén van - ismeri el bólogatva, majd egy vonallá préseli ajkait. Így, hogy ilyen ábrázattal néz rám, ártatlannak tűnik.
     - Szeretnék valamit a te szádból is hallani - köszörülöm a torkom, eközben hátradőlök a kanapé támlájára. Nem tudja, miről beszélek, látom az arckifejezésén, én viszont nem vezetem rá, mert tudnia kéne. Ámbár nem szólal meg, erősen gondolkodik, szinte hallom fogaskerekei pörgését. - Mi  volt neked a banda...? - Majdhogy nem látom megvillanni feje felett a villanykörtét. Elkomorul az arca.
- Hagyj ezzel Sehun. Így is nyilvánvaló, nem? 
- Mondd ki!
- Az EXO csak egy kibaszott ugródeszka volt! - ordít, a falak csaknem megremegnek a hangjától. Ha közelebb ülnék hozzá, a hajam is égnek állna. Ez az igazi Zitao. Megeresztek egy félmosolyt. - Véleményem szerint nem csak nekem. A többiek is ugyan így vélekedhetnek, csak nem mernek cselekedni - folytatja tovább a monológját nyugodtabb hangon. - Nem jósolok ennek a bandának nagy jövőt. Előbb-utóbb kihullotok. Van egy olyan sejtésem, hogy Yixing lesz a következő.
- Túlságosan negatívan gondolkodsz, Zitao! - rosszallóan ciccegek, miközben a fejem rázom. - Abban biztos lehetsz, hogy én nem lépek ki. Mihez kezdenék utána? Nincs meg a megfelelő hangi adottságom ahhoz, hogy szólóba kezdjek - tárom szét a karom, majd az ölembe ejtem azokat.
- Mindent lehet fejleszteni, Sehun - szája sarkában mosoly bujkál.
- Ebben igazad van, de akkor sem lépek ki - hevesen rázom a fejem, Tao pedig megvonja a vállát.  
- Ez esetben vigyázz magadra. - Jó tanácsnak szánja és én sem értem másként. Azt várhatom, hogy úgy féltsen mint barátját, mert az nem fog bekövetkezni. Mégis, a tekintete valami olyasmit sugall, mintha óvni akarna. Ezért is nézek rá furcsán, hunyorgok. Csak én láttam rosszul. Úgy látszik, még sem vagyok jó emberismerő.
     - Mellesleg említetted, hogy nem szabad megbízni senkiben, mert egy rossz szó és talán mindennek vége - kezdem óvatosan, mert rá szeretnék térni egy bizonyos dologra.
- Ne kerülgess, mondd.  
- Régebben megosztottam veled egy kényes titkot, bár nem tudom miért tettem, hiszen nem voltam akkor részeg. - Direkt nem vágok a közepébe, látni akarom feldühíti e.
- Nem emlékszem ilyesmire - vakarja meg az állát, viszont észreveszem, hogy szemei huncutságot tükröznek. Tudja. A végén én dühödök fel.
- Látom rajtad, hogy tudod - morgom kelletlenül, karjaimat összefonom mellkasom előtt.
- Emlékszem. Elmondtad, hogy meleg vagy - félvállról ejti ki, mintha csak természetes dolog lenne a saját nemedhez vonzódni. Tudtam.
- Remélem nem adtad tovább! Ennyire nem lehetsz megbízhatatlan! - kiáltok rá, eközben vádlón felé mutatok. Védekezésképp maga elé emeli a kezeit, nagy szemekkel néz rám.
- Ugyan! Mi hasznom vált volna belőle? Mellesleg ha véletlenül el is mondtam volna, arra rájönnél. - Meglehet, igazat mond. Ha elmondta volna a többieknek, azok rám szálltak volna.
- Mégsem csalódtam benned annyira. - Megkönnyebbülten felsóhajtok, úgy érzem magam, mint akinek mázsás súly esett le a szívéről.
- Egyébként, ha már ilyen őszintén elmondtad, én sem a nőket szeretem - jelenti ki könnyedén. Ledermedek, emésztgetem a hallottakat, s tányér nagyságú szemeket meresztek az előttem ülő fiúra. Hogy mondta? Jól hallottam? Ő is...? Teljesen ledöbbenek, hiszen nem nézné ki senki belőle, hogy meleg. Az is igaz, hogy rajtam sem lehet látni, de Taóról tényleg nem tudtam elképzelni. Hiszen láttam, hogy hogyan incselkedett egyik-másik nővel. Érdekes.  
- Ennyire azért nem kell megdöbbenni. - Zitao kuncogása hoz vissza a valóságba. Megrázom a fejem, majd a szemébe nézek. Arcom tükrözheti a döbbentségem, nem tudok ellene semmit tenni, hiszen Tao vallomása még mindig ott visszhangzik a fejemben.
- Hazudnék, ha azt a mondanám, hogy nem leptél meg - szólalok meg két perc hallgatás után. Zitao széles mosolyra húzza ajkait, villogtatva hófehér fogait. Bátran kijelentem, hogy lehengerlő a mosolya, képes minden szívet megdobogtatni, akárcsak most az enyém. Nem tudok tenni ellene - és nem is áll szándékomban -, de én tényleg megkedveltem Taót, jobban is, mint ahogy azt először gondoltam. Helyes, izmos, talán még karizmatikusnak is mondanám - minden nő és férfi álma. Vonzódom hozzá.
     - Különösen kedvelek egy személyt - mondja még mindig mosolyogva, hangja őszinte. Előrehajol, térdeire támaszkodik, állát tenyerébe támassza. Felrántom a szemöldököm. Ki lehet az?   
- Ki az, ha szabad kérdeznem? - kíváncsiskodok. Hülye! Pont neked fogja elmondani.
- Te vagy az. - Tao nem kertel, nem köntörfalaz, kerek perec kijelenti, szemeit mélyen az enyéimbe fúrja, már-már a lelkembe lát. Résnyire nyitom az ajkaim, ismét csak ledöbbenek, levegőt sem veszek. Mozdulatlanul ülök, miközben a másik szemeibe bámulok, emésztgetem a hallottakat, egyszerűen nem bírom elhinni. MI?! Létezik, hogy csak úgy simán belemondja a szemedbe valaki, hogy tetszel neki?! Létezik hát, hisz' az előbb hangzott el a szájából! A szívem ki akar ugrani, szinte fájdalmasan ver bordáim alkotta ketrecében. Teljesen úgy viselkedek, mint egy lány!
- Mi? - Csak erre a kérdésre futja. Mikor elindultam otthonról, nem gondoltam volna, hogy idáig eljutunk!
- S tudom, hogy én sem vagyok közömbös a számodra - még mindig mosolyog, és felegyenesedik, hátradől a fotel támlájára. Valóban? Azt ne mondja, hogy ennyire feltűnő voltam...       
- Ezt meg - nyelek egyet - honnan veszed?
- Ugyan, Sehun. Azt hiszed nem vettem észre, hogy folyton néztél? Hogy próbák közben is a tükörből mindig felém pillantottál? - húzza fel a szemöldökét, nekem pedig nem tudom honnan jön ez a reakció, de zavarba jövök. Fogalmam sincs, hogy az arcom tükrözi e, de kényelmetlenül érint, hogy mindvégig tudta. Mert rájött. 
- Khm... nem tagadom, hogy néztelek - Baszki, mi mást mondhatnék erre?
- Aztán elgondolkodtam a dolgokon és én is figyelni kezdtelek. Megtetszett a mosolyod, a dolgokhoz való hozzáállásod, hogy a bántalmak ellenére sem adtad fel a harcot - folytatja a beszédet az előző mondatom figyelmen kívül hagyva. Ha megtetszettem neki, akkor miért nem közeledett? Miért nem fogadta el a barátságom? Ki tudja, már rég együtt lennénk, ha nem gondolkodna így. Ácsi. Rég együtt lennék? Hogy gondolhatok ilyesmire?
- Ha minden igaz, amit mondtál, akkor miért nem barátkoztál velem? Talán már rég... - ekkor befejezem a mondatot, mert majdnem kiejtettem azt, amit még gondolatban is furcsa volt kimondani. Zitao felhúzza a szemöldökét és kérdőn néz rám, bár nem kérdez rá.
- Mert nem akartam szerelmes lenni. Ismerem magam, könnyen szerelmes leszek, mint egy tinédzser - csilingelő nevetése simogatja dobhártyám. Végre nem úgy nevet, mint egy retardált fóka, akit pofon vágtak. Ennek amúgy van értelme? Meglepően őszinte velem, s ez számomra nagyon imponáló. Mindig is kedveltem az őszinte embereket, akik a teljes igazságot mondják az ember szemébe.  - Viszont már késő volt - halványan mosolyog felém.
     Nem tudok mit mondani. Nem csak kedvel... hanem már szerelmes? Belém? Mi? Alig akarom elhinni, legszívesebben felnevetnék a lehetetlen szituáción, viszont nem áll szándékomban megsérteni Zitaót. Ezek szerint mégsem azért nem akart velem barátkozni, mert a riválisának tekintett... Beharapom az alsó ajkam, erősen gondolkodok mit is kéne csinálnom. Mi lenne, ha megölelném? Vagy csókoljam meg? E között a kettő lehetőség között vacillálok, úgy talán még jobb lenne, ha kombinálnám a kettőt. Eközben észreveszem, hogy a fiú meredten néz, várja a reakciómat. Én is ránézek, majd vizsgálgatni kezdem tökéletesen szimmetrikus arcát, szép szemeit, karakteres orrát, csókolni való ajkait. Ilyen szépen ívelt felső ajkat...               
- Eddig csak hallgattál, mondj már valamit! - Csaknem hangfoszlányok jutnak el hozzám, látom, hogy mozog a szája mert szemeim szinte rátapadtak ajkaira. Látom, hogy észreveszi, de próbálja figyelmen kívül hagyni. Felnézek a szemeibe, melyekben megannyi érzelem kavarog. 
- Kedvellek - mondom, kihangsúlyozva a szót. Felcsillannak a szemei, arca leírhatatlan boldogságot tükröz. Tényleg nem hittem volna, hogy idáig eljutunk. Viszont. Viszont boldog vagyok! Hatalmas, őszinte mosoly kúszik az arcomra, ez az első igazi mosoly, amit a mai nap folyamán produkáltam. Zitao is mosolyog, viszont arca hamar elkomorul. Az én arcomról is lefagy a mosoly, nem tudok rájönni, hogy mi lett vele.
     Zitao feláll a fotelból. Én nem utánozom, tovább is ülök a helyemen és figyelem, ahogy egyre közelebb sétál hozzám. Biztos át akar mellém ülni. Amint ezt a gondolatot befejeztem, Tao megáll előttem, lábai az én lábszáramnak nyomódnak, annyira közel van. Akkor mégsem akar leülni? Felemelem a fejem, mert így hozzám képest sokkal magasabban van. Szemöldökeim kis híján a homlokomra szöknek, ahogy észreveszem, egykori csapattársam egyre lentebb hajol, vészesen közeledve felém. Csak nem...? Ez az én ötletem volt. Arcunk csaknem egy magasságban van. Résnyire nyitott ajakin keresztül veszi a levegőt, meleg lehelete az arcomra csap. Parfümje illata elbódít, már-már könyörög, hogy folyamatosan a levegőbe szippantsak. Arcát figyelem, ami ennyire közelről még szebb. Megint csak úgy gondolkodok, mint egy lány. Hát ezt váltja ki belőlem? Kétségtelen, én leszek az uke. Zitao hol a szemembe néz, hol az arcom fürkészi. Eddig teste mellett lógó bal kezét most felemeli, nagy tenyerét lassan simítja az arcomra. Puha a tenyere, jóformán tudtomon kívül simulok az érintésbe. Kellemesen sóhajtok de nem merem lehunyni a szemem, minden egyes pillanatot rögzíteni szeretnék. Eddig észre sem vettem szívem őrült dobogását és görcsbe ugrott gyomrom. Remélem ilyenkor a lányok sokkal durvább reakciót produkálnak. Tao megnyalja ajkait, árgus szemekkel nézve ismétlem meg a tettét. Egyre közelebb hajol, hallom és érzem is hogy szaporán veszi a levegőt. Mintha a légkör felforrósodott volna, melegem van, úgy érzem folyik rólam a víz. Összeér az orrunk, Tao kissé oldalra fordítja a fejét. Lehunyom a szemeim ahogy meglátom, ő is ugyan így tett az előbb.
     Várok, viszont nem csókol meg. Direkt kínoz, vagy mi? Egymás szájába lihegünk, azt a levegőt szívjuk be, amit a másik kilélegzett. Kezeim már görcsösen szorítják térdeim, alig bírom ki, soha az életben nem vágytam még így senki csókjára, mint most az övére. Az őrületbe akar kergetni. Meg amúgy is. Ez a póz nem kényelmetlen neki? Már nyitnám fel a szemem, de egyszer csak megtörténik. Zitao cseppet sem gyengéd, úgy mar rá az ajkaimra, mintha már rég óta nem csókolt volna meg senkit. Hevesen kezd csókolni, én pedig nem hagyok magamnak sok gondolkodási időt, reflexből csókolok vissza. Leírhatatlanul élvezem azt, amit csinál, marha jól csókol, teljesen elbódít. A nagy hév közepette kezeimmel erősen megmarkolom pólóját, helyezkedek egy kicsit, ezután elfekszem és magamra rántom. Időt sem hagy, teljes testsúlyával rám nehezedik, a kanapéhoz szegez, miközben megállás nélkül csókoljuk egymást. Pár másodperc elteltével rájön, hogy nem kényelmes a póz, ezért vállaim felett megtámaszkodik, kissé felnyomja magát, de nem szakítja meg a pillanatot. Hihetetlen, hogy egyetlen csók mennyi érzelmet rejthet - Taoé kétségbeesett, egyben kéjesnek is mondanám hevessége miatt. A helyiséget a csók jellegzetes hangjai töltik be, mely zene füleimnek. A levegőnk sajnos nem végleges, ezért is muszáj elszakadnunk egymástól. Hangosan lihegünk még mindig csukott szemmel - legalább is, az én szemem még mindig csukva van. Oh, anyukám! Hihetetlen. Szívem erős dobbanásait tisztán hallom a fülemben. Kinyitnám a szemeim, viszont Zitao nem hagy időt, mert újra birtokba veszi ajkaim.
     Lassú csókot váltunk, olyat, mint amilyen a doramákban szokott lenni: érzelmekkel teli, szívet megmelengető. Ujjaim utat találnak hajában, finoman markolászom puha tincseit. Tao nem sokkal később ismét erőre kap, ugyan olyan hevesen kezd csókolni, mint az előzőnél - alig tudom vele felvenni a ritmust. Egyik kezem még mindig hajában matat, a másikat izmos karjára teszem és azt kezdem simogatni. Csókpartnerem finoman megharapja az alsó ajkam, reflexből nyitom résnyire párnáim. A fiú nyelve a szájüregembe csúszik, megkeresi az én ízlelőszervem és őrült táncra hívja azt.
     Ajkaim már zsibbadnak, nyelvem sem érzem már annyira. Zitao nagy cuppanás kíséretében válik el ajkaimtól. Alig kapok levegőt, szívem olyan tempóban ver, mint még soha máskor. Lassan nyitom ki szemhéjaim és szembetalálkozom Zitao csillogó szemeivel. Arca rendesen kipirult, hevesen kapkodja a levegőt, ajkai fénylenek, duzzadtak és vöröslenek a heves csók és-nyelvcsatánktól - én sem nézhetek ki másképp, érzem, hogy lüktet a szám.        
     Boldog mosoly kúszik az arcomra, leírni sem tudom, hogy érzem magam. Tao is elmosolyodik, bal karjára helyezi a testsúlyát, a jobbat felemeli és az arcomra simítja.
- Hihetetlen vagy, Sehun - suttogja az ajkaimra és egy fájdalmasan rövid puszit hint rájuk.
- Te pedig rohadt jól csókolsz, Zitao - kuncogok és mind két kezemmel erősen a hajába markolok. Fürkésszük egymás szemeit, próbálunk belőlük minél több érzelmet kiolvasni. Szavak nélkül is megértjük egymást: belevágunk a kapcsolatba. Lesz ami lesz. Kitartok mellette. Most, hogy végre egymásra találtunk.
     Ágyékunk egymásnak nyomódik, érzem, hogy férfiasságom fájdalmasan feszít már és azt is érzem, hogy Zitao is szűkösen van odalent. A fiú elkerülve a további fejleményeket - mert hát mégiscsak gyors lenne, ha már most szexelnénk - leszáll rólam. Fellélegzek, bár erekciómmal nem tudok mit kezdeni. Rohadt élet, hogy ilyen hamar beindulok. Tao törökülésbe helyezkedik és felém fordul. Felülök és én is ezt a testhelyzetet választom. Mosolyogva nézzük egymást, nem tudom ő hogy van vele, de én elveszek tekintetében. Kurva életbe. Nagyon kényelmetlen. Kezdenem kell vele valamit. Türelmes leszek, egyszer majdcsak lelankad. Észreveszem, hogy Zitao alig tudja levenni a szemét a nadrágomban keletkezett dudorról, folyton futó pillantásokat vet rá. Ne bámuld már! Megrázza a fejét és hangosan megköszörüli a torkát.
     - Nem tudom, hogy mi lesz ezután, de szeretnék belevágni a kapcsolatba - böki ki kisebb gondolkodás után a fiú, majd kezét a térdemre teszi és végigsimít rajta. Beharapom az ajkam, mosolyom nem hervad le. Miért is hervadna le? Hiszen úszom a boldogságban! Félelmetes vagyok.
- Én is bele szeretnék vágni - bólintok egyetértően, a még mindig a térdemen pihenő keze felé nyúlok és kezem az ő kézfejére teszem. Egyszerre mozdulunk, mind a ketten előrehajolunk, majd megcsókoljuk egymást, hogy lepecsételjük a mondandónkat.
     A levegő hiány miatt megint csak el kell válnunk, a szemkontaktust tartjuk. Olyan... furán érzem magam. Mintha egy rohadt szivárvány lenne körülöttünk.  
     - Zitao, bármi történjék veled és bármit teszel - kezdem határozottan, őszintén nézve szemeibe, ő pedig állja a tekintetem - én mindig melletted fogok állni! - fogom meg a térdemen pihenő kezét, majd mintha csak olvasna a gondolataimban, összekulcsoljuk az ujjainkat.