Kényelmetlenül érzem magam. Szótlanul ülünk egymás mellett. A
padlót nézem, miközben lábszáramon dobolok ujjaimmal. Sosem szeretek
ilyen szituációba kerülni, nem szeretem a csendet, mikor ketten vagyok
egy másik emberrel. Szerintem azt várja, hogy én mondjak valamit először. Miről is beszélhetnék egy tanárnak? Aprót rázok a fejemen, hogy eltűnjön a gondolat. Nem. Zitao már nem csak a tanárom, hanem a csaparttársam és a barátom. Törökülésbe helyezkedek, kezeimet ölembe teszem. - Szerinted... - szólalok meg, mikor eszembe jut egy kérdés. Szemem sarkából látom, hogy érdeklődve felém kapja a fejét, s én is ránézek, bele a szemébe - mit kéne tanulnunk az Up&Down után? Tudsz olyan lánybandát mondani, akiknek valamelyik számuk jó és a koreográfia is elfogadható? - kérdezem meg. Ez jó kérdés, mert a felvétel után egyből elkezdünk egy másik koreográfiát. Csak még nem döntöttünk efelől.
- Hmm... - Tao elgondolkodik, az állát simogatja közben. Felcsillan a szeme, felém fordul és törökülésbe helyezkedik, mint én. - AOA-től a Like a cat? Nagyon jó szám és aranyos a tánc - ajánlja mosolyogva. Érdekes a címe, még nem hallottam ezt a számot.
- Mint egy macska? - húzom fel a szemöldököm. - Tudsz videót mutatni? - érdeklődök.
Bólint, majd felugrik a kanapéról, megkerüli, és eltűnik a folyosón. Mit értett az előbb cuki tánc alatt? Remélem nem fog kiégni a szemem. Hamar vissza is jön, és egy hatalmas iPhone-t fog a kezében. Ez aztán a tepsifon.
- Ez melyik iPhone? - tudakolom, miután leül elém.
- iPhone 6 Plus - válaszolja, miközben a telefon érintőképernyőjét böködi.
- Hány colos?
- Hat - mondja, majd elfordítja a telefont, közelebb csúszik és úgy mutatja a készüléket, hogy közben ő is lássa a videót. A hat colos nagyon nagy. Az én öt colosom is már a nagy kategóriához tartozik.
- A dance practise-t mutatom - indítja el a videót.
A képernyőn fekete ruhás lányok vannak magassarkúban. Már rosszul kezdődik. Az elején levő dudától frászt kapok, és attól a nyávogós hangtól még inkább. Az első másodpercekben már a tánc sem nyerte el a tetszésem. Nem, nem, nem, soha. Ah Istenem, bántja a fülem!
- Öcsém, kapcsold ezt a valamit ki! - kiáltok fel, és mielőtt a fiú reagálni tudott volna, leállítottam a videót.
- Látom, nem tetszik - röhög fel. - Van ám más is. Az EvoL-tól a We are a bit different?
- Azt már táncolták - mondom lebiggyesztve az alsó ajkam. - Pedig tetszik a koreográfia.
- Gain-től a Paradise Lost?
- Imádom a számot de nem akarok felmosó rongy lenni.
- Amber Shake that brass-e?
- Azt majd a fiúkkal fogom táncolni. Már megbeszéltem Subinnal - mosolyodok el. Nagyot sóhajt, miközben a szemét forgatja. Szerintem kezd elege lenni abból, hogy mindenre nemet mondok.
- Hello Venustól a Wiggle wiggle? - kérdezi, hangja lemondó. Ezt sem hallottam még.
- Még nem hallottam erről a számról - mosolygok. Arckifejezése egy "Na végre!" ábrázatot tükröz, feloldja az időközben lezáródó készüléket és beírja a YouTube keresőjébe a lánybandát és a számnak a címét.
Rábök a dance practise-ére a számnak, a videó pedig elindul. Érdeklődve figyelem a táncot, a hat lány mozgását. A zene és a tánc már az elejétől kezdve megfog, ráadásul nem is annyira nehéz a koreográfia.
Megtanulható. A videó tovább megy, s már ének van. Szerencsére nem úgy hangzik, mintha Alvin és a mókusok szám lenne. Bár ez a sok seggrázás kicsit elborzasztó... na mindegy, szerintem ez lesz.
Elnyeri a tetszésem az a három perc. Hihetetlen számomra, de egyszeri nézés után már a refrén egyik része, és az eleje a koreográfiának is az elmémben maradt. Ez könnyű lesz.
- Szerintem ez lesz az a szám - bólintok.
Zitao kilép a YouTube-ból, lezárja a telefont, majd leteszi a parkettára.
- Jó is, könnyű is, pont nektek való - helyesel mosolyogva. A többieknek igen, de nekem annyira nem való.
- Már csak egyeztetnem kell a többiekkel - dőlök vállammal a támlára, majd oldalra döntöm a fejem. - Csak azt nem tudom, hogy fogom véghezvinni azt a fenék rázós részt. Nem bírják az ilyesmit a térdeim - simogatom meg az említett részeket.
- Menni fog - biztat Tao még mindig mosolyogva, majd felém nyúl és összeborzolja barna hajam.
- Ne, így is meg kell mosni! - kapom el a csuklóját kiabálva és rántom le a karját.
Lefagy az arcáról a mosoly és nagy szemekkel néz rám, és az én ábrázatom is hasonló lehet. Ahogy lerántottam a karját, tenyere a combom felső részére simult. Ez... hogy jött össze? Szívem egy pillanat alatt kezd gyorsabban verni, az arcom ég és lüktet. Zitao gyorsan elkapja a kezét, ezt követően pedig megköszörüli a torkát.
- Bocsánat - böki ki azonnal, és köhint egyet. Úgy látszik, nem csak én jöttem zavarba. Két tenyerem arcomra csapom, majd párszor meggyúrom.
- Semmi gond - rázom a fejem hevesen, még mindig az arcom fogva. Nem kellett volna összeborzolnod a hajam, és akkor nem alakult volna ki ennyire kényelmetlen szituáció! - akarom a fejéhez vágni, de nem akarok veszekedést. Az én hibám is.
Ismét csend van közöttünk. Jobb könyököm a támlára teszem, majd tenyerembe hajtom a fejem és beletúrok a hajamba. Arcom már nem ég és egyenletes a szívverésem is.
Miért váltott ki belőlem ilyet? Mert hát Hyunae is már egy csomószor megcsapkodta a combom... de az nem volt ennyire... intim. Ahj franc, egy férfival mégis csak másabb!
- Mikorra javítod ki a történelem első padosokat? - töröm meg a beállt csendet egy normális kérdéssel.
Tao még a hét első felében engem is kihívott első padost írni. Az igaz, hogy nem tanultam rommá magam, de úgy érzem, egy hármast össze tudtam hozni. Remélem a jövő hétre kijavítja.
Látványosan megrázza a fejét, mint akit most ébresztettek egy mély gondolatmenetből, majd rám emeli barna szemeit.
- Jövő hét hétfőre - mondja kisebb gondolkodás után. - Ugye tanultál rá?
- Hát... az túlzás, hogy tanultam...
- Dorothy, remélem nem egyesre írtad meg! - förmed rám. Ez megint a tanár énje.
Magam sem tudom miért, de felhúzom magam a hangneme miatt. Addig nem szólok, míg le nem nyugtatom magam, mert nem akarok neki flegmán visszaválaszolni. Bár nem az iskolában vagyunk.
- Nem lesz egyes - mondom határozottan, megrázva a fejem. Szép mosolya újra beragyogja az arcát. Furcsa, hogy így váltogatja a két énjét.
- Úgy legyen. - Látom, hogy már emelné a kezét, hogy megint összeborzolja a hajam, de gondolom eszébe jutott a pár perccel ezelőtt történt kis dolog, és visszarakja lábszárára a tenyerét.
- A büntetés házi dolgozatomat már elolvastad? - jut eszembe a következő kérdés.
Kedden biológia óra közben az egyik osztálytársamnak leesett a radírja és gurult vagy fél métert. Mivel senki sem vette a fáradságot, hogy felszedje, ráadásul még a tulajdonos sem figyelt fel az elkóborolt radírra, felálltam és érte mentem. Mr. Park ezt meglátta, s rám förmedt, hogy milyen jogon kelek fel az engedélye nélkül. Ekkor csak lerendezte egy kiabálással. Mondanom sem kell, égő fejjel ültem vissza a helyemre, és még a radírt is otthagytam. A második rám szólás az óra második felében történt. Akkor egy másik osztálytársam kérdezte, hogy van-e zsebkendőm, s egy kicsit hangosabban válaszoltam neki, erre Mr. Parknál betelt a pohár, és azt mondta, hogy írnom kell egy fogalmazást a "Fegyelmezett viselkedés a tanóra közben" címmel. Egy napom volt rá, hogy megírjam, mert másnap be kellett neki vinnem a tanáriba. S mivel ő nem ért a nyelvtanhoz, lepasszolta Zitaónak az irományt, aki még mindig nem adta vissza.
- Nem, még nem. Szerintem tök felesleges volt ez az egész hajcihő - forgatja a szemét Tao. - Sosem tudom elképzelni, mi játszódhat le ilyenkor Chanyeol fejében.
- Én sem.
Park Chanyeol utál engem. Fogalmam sincs, mit vétettem ellene, de ez az érzés kölcsönös. Már az első hetemen a második biológia órán kihívott felelni, s arra a feleletemre kaptam egy kegyelem kettest. Nem szeretem a biológiát, unalmasnak találom. Chanyeol ráadásul a testnevelés tanárunk is, bár engem nem tanít, mert a gyógytestnevelést más tanítja. Onnan gondolom, hogy utál, hogy mikor velem beszél, egy kicsi fintor van az arcán és mindig gúnyosan válaszolgat vagy kérdezget. Igaz, hogy veszettül jóképű, mint Zitao, de akkor is utálom. Szinte minden órán feleltet vagy irat velem. Olyankor még inkább nem tudom elviselni a képét, és az elálló manó füleit. Még mindig nem értem, hogy egy koreai ember mit keres Kínában tanárként.
- De azért kijavítom, aztán örülhet a fejének - kuncog Zitao. - Szerintem nincs is annyi javítani való rajta, a fogalmazásoddal és a helyesírásoddal nincs gond.
- Ez annyira nem igaz. Sokszor meggyűlik a bajom a jelekkel - mondom.
A csend ismét körbevesz minket, s én kifogyok az ötletekből. Nem hiszem el... az iskolában mindig annyira könnyen megy a beszélgetés. Candy körmöcskéit hallom, amint a parkettán fut, majd a következő pillanatban azt veszem észre, hogy az ölembe ugrik. Csóválja a farkát, liheg, s a hátára fekszik. Mosoly kúszik az arcomra, majd mind két kezemmel simogatni kezdem. Egyfolytában harapdálja az ujjaim, rugdossa lábacskáival karom, csipkedi a bőröm és morog.
Zitao is a kutyához nyúl, cirógatni kezdi a fejét és a füleit.
- Van póráza? - kérdezem a fiút anélkül, hogy felnéznék rá, figyelmem leköti az ölemben fekvő kutya.
- Igen, van.
- Akkor elvisszük sétálni? - Nagy, csillogó, kérlelő szemekkel nézek fel Taóra. Elmosolyodik, bólint és felkel a kanapéról. A bejárati ajtó felé indul, megáll a fal mellett levő szekrénysor mellett és kinyitja az egyik fiókját. Kiemel belőle egy kék színű pórázt, s a hozzá illő kék hámot.
Candy felfigyel gazdája távozására, majd feláll a lábamra, s amint meglátja Zitao kezében a pórázt, ha lehet, még jobban csóválni kezdi a farkát, kiugrik az ölemből le a földre, és meglepő gyorsasággal a gazdájához fut. Többször körbefutja csapattársam, csahol és lábszárára ugrik folyamatosan. Hogy örül a póráznak. Biztos tudja, hogy mit jelent már.
Felkelek a szófáról, megigazítom az ingem és én is a bejárati ajtóhoz megyek. Eközben Tao kinyitott egy másik szekrényt, és abban kezd turkálni. Meglátom, hogy rengeteg pár cipő foglal helyet a szekrényben. Minek kell neki ennyi cipő?! Kiválaszt egy fehér magas szárú tornacipőt, melynek két oldalán díszcipzár fut végig, becsukja a szekrényajtót és a földre teszi a lábbeliket.
- Pillanat, mindjárt jövök. Addig vedd fel a cipőd és add rá Candyre a hámot - ossza ki a feladatot Zitao, majd elmegy mellettem.
Ezzel az egésszel csak egy baj van. Fogalmam sincs hogyan kell ráadni egy kutyára egy hámot. Mindegy, megpróbálom, maximum nem sikerül.
Lehajolok a bakancsaimért, majd felveszem őket lábaimra, fél térdemre ereszkedek és bekötöm a cipőfűzőket. A kiskutya eközben a lábam elé telepedik, leül és érdeklődve figyelni kezd. Felnyúlok a szekrény tetejére és leveszem róla a pórázt és a hámot. A pórázt magam mellé teszem, a hámot a kezembe fogom és megforgatom.
Vajon melyik lehet az eleje? Egyáltalán ez jó rá? Hova kerül a feje?
Arra rájövök, hogy a nagyobbik része a törzsére került, a kisebb pedig a nyakára.
Belebújtatom a nyakát a kisebbik részbe, a kutya pedig meglepően nyugodt a művelet közben. Beledugom a lábait és összecsatolom az oldalán a csatot. Valami nem stimmel. Időközben rájövök, hogy hogy is működik a hám. A nagyobb rész tényleg a törzsére kerül, a kisebbik tényleg a nyakára, és tényleg a törzsénél kell összecsatolni a hámot. Viszont valami tényleg nem stimmel. Egy olyan része is van a hámnak, ami a kutya szügyére kerül, és aközé kell tenni az elülső lábait... nos, az a rész valahogy a lapockáján van, és az a szíj, ami a hátán kéne lennie, az is az oldalához került. Hm, nagyon furán áll.
Candy érdeklődve néz rám, nagy szemei mintha azt sugallnák, hogy: "Ezt elcseszted, szivi."
- Hát Candy, ez így nem lesz jó - húzom össze a szemem, kicsatolom a csatot és leveszem róla a hámot.
- Na, nem sikerült feltenni? - jelenik meg Tao mellettem, a legjobb pillanatban. Még jó, hogy az előbbi bénázásom nem látta.
Átcserélte rövidnadrágját egy térd alá érőre, vékony fekete pulóvert vett az ujjatlanja felé, lábaira pedig zoknit húzott. Lehajol cipőiért, csípőjével a szekrényhez támaszkodik, majd felhúzza lábaira a lábbeliket, ez után pedig fél térdére ereszkedik, hogy be tudja kötni a fűzőket.
- Jó, hogy az előbb nem láttad, mit csináltam - adom kezébe a hámot és lábra állok.
- Miért, hogy raktad fel? - kérdezi, miközben gyakorlatias mozdulatokkal szereli fel a kiskutyát. Ja, hogy ezt így kellett volna. A hám tökéletesen illeszkedik Candy apró termetére. Tao a kutya hátán levő kis karikába kapcsolja a pórázt, majd ő is felegyenesedik.
- Hát, az a lábai között levő rész az oldalára került - mutatok a kiskutya felé.
A tanár csak nevet és vállat von. Egy szemforgatás kíséretében veszem kezembe a sapkám, megigazítom az oldalfrufrum és a fejembe húzom.
- Mehetünk? - kérdi Tao, ő már ki is nyitotta a bejárati ajtót. Kihúzza a zárból a kulcsot, kimegy, Candy pedig készségesen követi. Én is kilépek a lakásból, majd félreállok, utat engedve a fiúnak. Bezárja az ajtót, a kulcsot a zsebébe süllyeszti.
Lesétálunk a lépcsőkön, szegény Candy alig tudja követni gazdája gyorsaságát. Elhagyjuk a panelt és ráfordulunk a balra levő utcára.
Kint süt a nap, kellemesen meleg a szellő és nincsenek sokan az utcán. Qingdao sosem volt egy forgalmas város, mindig épp annyi ember tartózkodott az utcákon, amennyinek lennie kellett. Persze, az autókból itt sincs hiány, folyamatosan mennek el mellettünk a különböző járművek. Az utcazaj minimális, csak az autókat, azt a pár ember beszélgetését és a madarakat lehet hallani. A belvárosból bejövő hangok, mint például egy mentő, vagy egy tűzoltó, vagy vonat hangja keverednek az utcazajjal.
- Szeretnéd sétáltatni? - kérdi Tao, mikor ráfordultunk egy másik utcára. Ez az út már forgalmasabb, több az autó és az ember is.
- Persze! - lelkesedek és elfogadom a felém nyújtott póráz végét. Ahogy vezetem a kutyát, alig érzem, hogy a póráz másik végén kocog apró lábaival. Nem húz, még csak nem is kalandozik el, szépen üget a lábam mellett.
Nagypapáék Angliában, vidéken laknak egy tanyaházban, s ott és el nagy termetű staffi keverék. A légynek sem ártana, nagyon szelíd és játékos. Rockynak hívják, tünemény egy teremtés. Mindig mikor nagyszüleimnél vagyok, el szoktam vinni sétálni. Nem az van, hogy húz, hanem lehet érezni, ahogy a póráz másik végénél van, és lehet is látni, nem kell ezért lenéznem. Szépen elmegy mellettem úgy is, hogy nincs rajta a póráz.
Bezzeg Candy. Nem is érzem, meg nem is látom.
Tao mesélni kezd a kutyájáról. Azt mondta, hogy mikor Candy hozzákerült, elvitte sétálni. Állítása szerint akkor még rakoncátlan volt a kutya, rángatta a pórázt és ráadásul nem is nagyon lelkesedett a séta miatt. Tisztán emlékszik, hogy valahogy kicsúszott a kezéből a póráz és Candy elszabadult. Árkon-bokron futott utána Tao, csak nem érte utol a kutyát, mert eközben az szűk utcától szűk utcáig loholt. Mindeközben a pórázt mindvégig húzta maga után, a járókelők pedig majdnem megbotlottak benne. Végül persze sikerült sarokba szorítania a kis csibészt.
A történetet hallva nem állom meg nevetés nélkül. Nem is az az igazán vicces, hogy elszabadult a kutya, hanem az, ahogyan Zitao előadja. Hevesen hadnászik, a mimikája pedig elképesztően röhejes.
Ez után én kezdtek el mesélni neki Rockyról. Elmondom, hogy ő egy nagy termetű kutya és mikor nagypapáék megkapták, nagyon húzott. Elmesélem, hogy mikor először jártam vele a töltésen, meglátott egy kóbor macskát és elkezdte kergetni. Az én kezemre valahogy rátekeredett a póráz, és a kutya maga után húzott. Hiába ordibáltam, hogy álljon már meg, mintha meg sem hallotta volna. Természetesen végül megállt, mikor a macska is eltűnt a helyszínről. Az volt életem egyik legijesztőbb, de legröhejesebb élménye.
Mindezt Tao elborzadva hallgatja végig, ő nem nevet.
- Itt Kínában nincs kutyád? - érdeklődik, miközben besétálunk egy parkba, melyben senki sem tartózkodik. Megcélozunk egy padot és leülünk. Candy lefekszik a lábam mellé, s hangosan liheg. Melege van.
- Nem, nincs. Anya is szeretne egyet, de apa nem engedi meg. Tudod, apa nem igazán szereti az állatokat, nem viseli el őket - rázom meg a fejem, majd lehajolok a kiskutyához és megsimogatom a hátát. Felmelegedett a naptól a bundája. Még jó, hogy nem fekete a színe. Felegyenesedek és a pad támlájának döntöm a hátam.
- Milyen ember az, aki nem szereti az állatokat? - húzza fel a szemöldökét Zitao.
- Öhm... ilyen. Mindig is ilyen volt. Volt egy hörcsögöm, azt sem viselte el - kuncogok. - Kölesnek hívták az állatot, dagadt volt és barna színű. Egyik nyáron elvittem magammal mamáékhoz. Az előszobában volt és nyitva volt az akváriuma fedele. Rockynak is szabad bejárása volt az előszobába, és hát... megette Kölest. Apából felszakadt egy gonosz kacaj, mikor csak az egyik lábát találta meg a helyén. Én kevésbé örültem a hörcsög megevésének.
- Szegény. De amúgy én sem szeretem a rágcsálókat - borzong meg. - Egyik haverom még tavaly lepasszolta hozzám az egereit egy hétre. Párban voltak és idegesítőek, mert mindig cincogtak és egyfolytában mozgolódtak a ketrecükben. Aludni sem tudtam tőlük. S mikor egyszer etettem őket, az egyik beleharapott az ujjamba.
Felkuncogok elképzelve a jeleneteket. Ő is nevet, szemei is mosolyognak. Elidőzök az arcán, a szeme körüli ráncokon, mosolyán és fogain.
Mostanában egyre többet nézem, vagy eddig is ennyiszer legeltettem rajta a szemem? És miért érzek úgy, mintha ki akarna ugrani a szívem?
- A kutyánkon kívül még a halakat szeretem. - Abbahagyja a nevetést, de halvány mosolya még az arcán marad. - Volt otthon kettő halam, mind a kettő aranyhal volt. Jó két évig meg is voltak, etetgettem őket és gyönyörködtem bennük... de egyik nap hazaérve a vásárlásból láttam, hogy a kedvenc halam Bubi, a hátára fordulva lebegett a vízfelszínen. A tenger mellett temettem el a homokba - szontyolodik el és az alsó ajkát is lebiggyeszti. Mintha csak egy öt éves mesélt volna az előbb.
Arcát látva késztetést érzek, hogy közelebb csússzak és megöleljem, de próbálom magam visszafogni.
- Meghívhatlak egy süteményre? - Mintha az előbb nem az elpusztul haláról mesélt volna, úgy váltott témát.
- Hát...
- Ha megint az alakodat akarod leszólni, inkább maradj csendben - komorul el. - Jól nézel ki.
Az alsó ajkamba harapok, a szabad kezemmel hátranyúlok a tarkómhoz és megvakarom. Érzem arcom felforrósodását és próbálok másra gondolni. Nem nézek ki jól, hagyjon már! Ezzel csak zavarba hoz. Arcom látván elkapja a röhögőgörcs.
- Ne nevess! Muszáj mindig zavarba hoznod? - förmedek rá hangosan. - Inkább menjünk - állok fel, Candy pedig kinyitja a szemét, feláll és ásítva nyújtózik egyet.
- Akkor meghívhatlak egy sütire? - kérdezi meg újra Tao, felállva a padról.
- Ja, meg... - forgatom a szemem.
Kisétál három fős csapatunk a parkból és elfordulunk jobbra. A nap már nem süt annyira, s a levegő is lehűlt kicsit. Hány óra lehet? Az utca ismerős, a boltok is ismerősek. Rájövök, hogy én ezen az úton szoktam iskolába menni. Hm, olyan hosszúnak tűnt az út. Mindvégig ezen a környéken tekeregtünk, csak nem vettem észre. Elhaladunk az egyik kedvenc helyem, a könyvesbolt mellett, majd a mellette nem is olyan régen nyílt bubble teázó mellett is. Ide majd egyszer be kell mennem.
Befordulunk a sarkon egy hosszú utcára. Itt sokan vannak az emberek és turistákat is látok. Ez az utca éttermekkel és pár szórakozó hellyel gazdag, vannak kinti standosok és ajándékboltok is. A hosszú utca végén jobbra fordulunk, az iskolához vezető utca felé. Most hova akar menni?
Balra tartunk, és feltűnik előttem a törzs helyem, az a kis kávézó, ahová általában beülök egy sajttortára. Áh, szóval ide akart jönni.
- Mi lesz addig Candyvel? - pillantok le a kiskutyára, aki felemelt fejjel vizslat minket hatalmas szemeivel.
- Bevisszük - sétál fel a három fokos lépcsőn Zitao, benyit a magas ajtón s a bent felszerelt csengő jelez. Felhúzott szemöldökkel követem Candyt vezetve, majd becsukom magam után az ajtót.
- Szia, Zitao! - köszön a pultos lány, akit még nem láttam. Hosszú fekete haja van és agyonsminkelt arca. Mikor meglátja a kiskutyát, felcsillan a szeme. Új lehet? Vagy csak hétvégenként dolgozik. - Elhoztad Candyt is? - szalad ki a pult mögül, ezt követően elénk siet és letérdel a kiskutya előtt. Candy, mintha régóta ismerné, csóválni kezdi a farkát és a lány vékony combjaira telepszik. Hm, most féltékeny vagyok.
- Szia, Victoria - mosolyog rá Tao a lányra, aki időközben a kutyával a kezében felállt.
Elengedem a pórázt, mely élettelenül hullik a lány lábai mellé. Ezek ketten ismerik egymást. Kisebb sokként ér - bár magam sem tudom, miért -, mikor puszit cuppantanak egymás arcára. Letaglózva állok és nézek az egymásra mosolygó két emberre. Ez a csaj vagy jó barát, vagy barátnő. Megmagyarázhatatlan dühöt érzek. Elküldöm gondolatban melegebb éghajlatra a csajt, egyből megutálom. Ne legyél gyerekes, Dorothy.
- És ő ki? - néz rám a Victoriának nevezet csaj, én pedig próbálom eltüntetni a fintorom. Túl tökéletes az arca.
- Dorothy, az egyik tanítványom - válaszol neki Tao. Ezt inkább úgy kellett volna, hogy "Dorothy, az egyik barátom". Sokkal jobban örülnék ennek a mondatnak.
- Te a tanítványaiddal haverkodsz? - a hangja lekezelő, s rám néz. Hadd verjem be a képét!
- Miért, talán baj?! - kérdezem meg flegmán, mire mind a ketten meglepődnek. Látom a csaj arcán, hogy gondolatban már párszor megfojtogatott. Mind ezt egy halvány mosollyal leplezi. Leteszi Candyt a földre, én pedig a pórázért nyúlok és felemelem. Victoria megereszt egy fintort felém, majd peckesen megfordul és visszatipeg magassarkújában a pult mögé. Nyeregben érzem magam, muszáj elvigyorodnom.
- Ezt kedvesebben is meg lehetett volna kérdezni. Tiszteletlen voltál - hajol közelebb a fülemhez Zitao, arcvonásai kemények, s megint a tanárt látom magam előtt. A mosoly lehervad az arcomról, nagy szemekkel nézek bele az övéibe, melyek most közelebb vannak. Azaz, védd csak azt a ribit. Sikerült megint elérnie azt, hogy elpiruljak, de most a szégyentől, s a szívem is gyorsabban kezdte pumpálni a vért ereimbe.
Még mindig szigorú tekintettel hajol el tőlem, majd hátat fordít és a pulthoz sétál. Ezt elszúrtam. Most haragszik rám. Körbetekintek. A kávézóban rajtunk kívül nincs senki. Leülök a kedvenc asztalomhoz az ablak mellé, a pórázt pedig az asztal lábához kötöm. Két karom az asztalra teszem és ráteszem a fejem is. Vissza kellett volna fognom magam az előbb. De hát ez a csaj irritál! Hallom, hogy két tányért tesz valaki az asztal lapjára, de nem emelem fel a fejem. Tudom, hogy Tao az, aki jelenleg haragszik. Haragszik a semmiért.
Érzem, hogy leveszi rólam a sapkám, én pedig felnézek. Félmosollyal néz Zitao, az arcomhoz nyúl és kisimítja szememből a hajam. Elhúzódok és megigazítom az oldalfrufrum. Most pedig itt mosolyog és kedveskedik! Ahj, ki érti a férfiakat?! Legalább szent a béke.
- Eperdarabos csokis piskóta, tejszínhabbal, vaníliafagyival, csokiöntettel és egy nagy eperrel a tetején - tolja felém az édességet mosolyogva, melyet mikor meglátok, a nyál összefut a számban. Nagyon jól néz ki a sütemény, s egy jó darab van a kis lapostányéron. Tao elém tol egy kisvillát, melyet a kezembe veszek és levágok a villa oldalával egy darabot a piskótából. Biztos finom lehet. Ilyet még nem is ettem.
- Köszönöm - pillantok fel szégyenlősen a fiúra, aki csak megvonja a vállát, villájára böki az epret és az egészet a szájába tuszkolja. A tányéron levő süteményre nézek, és bekapom a villámra bökött piskótadarabot. Ah, ez isteni.
Úgy érzem, mintha egy perc alatt megettem volna az egész süteményt. Az utolját, vagyis a tejszínhabbal keveredett csokiöntetet vakarom fel a tányérról a villával, s megnyugodva látom, hogy Tao is megette már az édességet.
Candy hangosan nyüszíteni kezd és rángatja a pórázt. Érdeklődve nézek le és látom, hogy az állat engem néz, hatalmasakat pislogva, farok csóválva.
- Victoria, hozol egy kis sima piskótát? Candy nagyon rápörgött a süteményre - kiált Zitao. Áh, szóval sütit akar a kiskutya. - És hozzál két pohár limonádét jégkockával. Köszi!
El kell vigyorodnom. Egy normális, hétköznapi vendég biztos, hogy odament volna rendelni, de Tao csak úgy simán kiabál a lánynak, mintha a csaj valami csicska lenne. Jó, természetesen ez nincs így.
- Min mosolyogsz? - néz rám Zitao általános, mosoly nélküli arccal és leteszi a villáját. Elkomorul az arcom, tördelni kezdem az ujjaim. Megint valami rosszat csinálhattam. - Nem azt mondtam, hogy ne mosolyogj. Szép a mosolyod - mondja a fiú. Megállnak ujjaim, teljesen ledermedek a széken. Befejezhetné már. Hátrasimítom fülem mögé szemembe hulló hajam, majd hangos, zavart kuncogás tör fel belőlem.
- Te aztán tudsz bókolni, Zitao - rázom hitetlenül a fejem.
- Tessék! - Victoria libben mellénk, virágmintás tálcát tartva a kezében. Letesz egy kistányért, rajta piskótával, és a két poharat. Taóra mosolyog, aki viszonozza a gesztus, a lány hátat fordít és visszamegy, ahonnan jött. Mikor hátrafordul, látom, hogy a kis miniszoknyája rövidebb a kelleténél, s mintha direkt billegtetné a seggét járás közben. Ribanc. Mért van olyan érzésem, hogy Tao miatt csinálja? Látszólag Zitao rá se hederít a nőre, abbahagyja a mosolygást, kezébe fogja a piskótát, lehajol, majd Candy felé nyújtja az édességet. A kutya ráharap a sütire és elveszi gazdájától. Leül, leteszi az ételt és falatozni kezd, még mindig csóválja a farkát.
- Rászoktattad? - kérdezem, rákönyökölök az asztalra, magam elé húzom az egyik poharat, felemelem és egy nagyot kortyolok. Azon nyomban leteszem a poharat és fuldokolni kezdek, a lé végigmarja a torkom. Fintorgok, köhögök és többször megrázkódok. A limonádénak olyan az íze, mintha csak citromlé lenne cukor és víz nélkül. Ez de pocsék érzés volt!
Tao ijedt tekintettel nézi, ahogy köhögök.
- Hé, mi a baj? Félre nyeltél? - pattan fel a székről, egy nagy lépéssel mellém terem, majd párszor megütögeti a hátam. Nem tudom elmondani neki, hogy nem nyeltem félre, mert még mindig erőltet a köhögés. A könnyem már jócskán folyik. Az fix, hogy ez annak a ribancnak a műve!
- Ne... nem... nem nyeltem félre - nyöszörgök, megfogom a karját és elhúzom a hátamtól. A köhögés abbamarad, szabad kezemmel a könnyeimet törlöm le az arcomról.
- Hát akkor? - húzza fel a szemöldökét.
- Nem limonádét kaptam, hanem citromlevet - fintorodok el, az ízt még érzem a számban.
Zitao visszaül a helyére, magához húzza a poharam, belemártja a mutató ujját, majd kinyújtja a nyelvét és lenyalja az ujjáról a levet. Ő is elfintorodik, s eltolja a poharat.
- Victoria! Hozzál légyszíves egy pohár vizet! - kéri meg hangosan csapattársam a nőt. Most legszívesebben megitatnám ezt a löttyöt a csajjal.
Pár pillanat múlva cipő kopogást hallok, onnan tudom, hogy érkezik a nő. Mosolyogva bukkan fel és leteszi Tao elé a poharat.
- Te! Natúr citromlevet adtál! - kiabálok rá ingerülten, miközben vádlón felé mutatok az ujjammal. A nő felhúzza a szemöldökét, mint aki nem tudja, hogy miről is beszélek. Pontosan tudod, hogy miről beszélek.
- Elnézést, figyelmetlen voltam - kér bocsánatot, hangjában felfedezek némi gúnyt.
- Chh - forgatom meg a szemem és Taóra emelem a tekintetem.
Victoria eltávozik, s megint ketten maradunk.
- Mindenkivel megesik, ne haragudj rá - rázza meg a fejét a fiú, majd felém nyújtja a pohár vizet. Elveszem tőle és félve bár, de beleiszok a folyadékba. Rendes csapvíz, mindenféle íz nélkül. Kiiszom a poharat és az asztalra helyezem. Nem véletlen volt.
- Szerintem menjünk - áll fel a székről Tao. Ezt tartom a világ legjobb ötletének, ezért én is gyorsan felállok. Kioldom a pórázt, ezzel Candyt állásra késztetve. A kiskutya felette a piskótát az utolsó morzsáig. Az asztalon levő sapkám a fejemre teszem és betolom magam után a széket.
- Victoria! Írd fel ezeket a számlámra! - Tao ismét kiabál a nőnek, majd a kijárat felé indulunk, kimegyünk az ajtón és elhagyjuk a helyiséget. Az utcára érve borzongás fut végig rajtam a hirtelen hideg miatt. A nap már nem süt annyira, a sugarak csak kis mértékben tudnak áttörni a sűrű felhőtakaró között. Eléggé lehűlt a levegő.
- Hány óra van? - érdeklődök, mindeközben elindulunk előre. Zitao elhúzza csuklója útjából a pulóverét, majd megnézi karóráján az időt.
- Háromnegyed hat lesz két perc múlva - mondja és rám néz.
- Akkor... azt hiszem én haza megyek - mondom kisebb gondolkodás után és Tao felé nyújtom a pórázt. Most nincs kedvem visszamenni a lakásába. Lefáradtam.
- Hazakísérlek - ajánlja fel mosolyogva és eltolja a kezem. - Addig hozhatod Candyt.
A hidegtől megszaporázott léptekkel haladunk az utcákon. Tao tagadja, hogy fázik, pedig rajta térdnadrág van, ráadásul a pulóverje sem vastag. Hamar elérjük az utcát, ahol lakom, majd már csak pár lépés és a panel előtt vagyunk.
Megállunk a panel bejáratánál és szembefordulunk egymással.
- Köszönöm a délutánt, barátom - mosolygok rá Zitaóra és odanyújtom neki a pórázt. Viszonozza a mosolyt, majd elfogadja a felé nyújtott pórázt.
- Nem kell megköszönni, természetesen máskor is elmehetünk így kettesben... illetve hármasban valahova - javítja ki magát, beleszámolva a kutyáját.
Testünk egyszerre mozdul és már készüljük megölelni egymást, de megakadályoz minket anya kiáltása.
- Dorothy, épp jókor jöttél! - Elképzelésen sincs, hogy honnan jön a hang, de mikor felnézek a panel falára, meglátom csápoló anyukámat az ablakban. Szerencsém van, mert Tao pont úgy áll, hogy szülőm nem látja. Kitérne a hitéből.
Taóra mosolygok.
- Szia - köszönök el tőle, megfordulok, majd benyitok az ajtón.
Felrohanok a lépcsőkön, majd a lakásunk elé érve benyitok a bejáratin.
Nagyon jó délután volt, jól éreztem magam.
